kisrigók

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem." (Kahlil Gibran)

a második hét: árvaszülők és árvagyerekek egymásratalálnak

2014. június 28. 09:29 - paulonviki

9-re megyek fel hozzájuk az erdőbe, elmehetünk, de délre vissza kell érni, kettőkor újra elvihetem őket hatig. és bárhová! minden délelőtt lesétálunk a svábhegyre, van egy eladó sárga wv-bogár az út mellett, simogatják a gyerekek, mert szomorú az autó, hogy nem kell senkinek, senki se viszi el. eszünk fagyit, buszozunk és fogaskerűzünk. a járműveken hangosak, mindenhez megjegyzést fűznek:

"júj, de csúnya haja van annak a fiúnak!"

"vén boszorka, odanézz, fáj is a lába, a sok gonoszságtól!"

"kinek vásárolt olyan sok ennivalót, egyedül eszik meg ennyit?"

"nagyon büdös az a bácsi...nem azt mutatom, azt a kövéret!"

és délután lemegyünk a városba, valahol találkozunk az "igazhogyalegerősebb" apával, és a városban csavargunk. villamosozunk, buszozunk, játszótér, park, élelmiszerbolt. lányom sajnálj a csirkéket a húspultban, nem tudjak, mi van a chipszes zacskókban, mondom, hogy krumpli, de gyanakodnak, mert az nem ilyen könnyű, és lányom a csokoládésorban azt mondja: nocsak, nocsak.. 

egyik nap már úgy vártak, hogy a kaput lesték.

fiam elémszaladt és kiabálta közben, hogy "tényleg nincs tévétek?"  hónapok óta csak ők vannak óvodáskorúak az otthonban, délutánonként leültetik őket a tv elé, egyik gondozónőnek mondtuk, hogy ez a szokas nem vihető haza, mert nincs készülék. ezekszerint megmondták a gyerekeknek.

mondta az intézmény pszichológusa, hogy fiam elmagyarázta neki, hogy megjöttek a szülei, de az igaziak. mesélte azt is, hogy lányom az érkezésünk előtt mondott le arról, hogy lesznek szülei, azt mondogatta, már nem is baj, jó neki magában, jobb lenne, ha testvére se lenne inkább. 

lányom: hianyzom nektek este amikor nem vagytok itt?
én: igen, nagyon.
lányom: akkor van egy ötletem, csukjátok be a szemeteket és gondoljatok rám!

nehezek az esték, csak róluk beszélünk, nem találom a helyem itthon, nem tudok semmit se csinálni, rosszul alszom és fáradt vagyok. a gyerekekben is nő a feszültség, fáradtak ők is, és napról napra egyre több a konfliktusuk a gondozónőkkel. 

osztozkodnak rajtunk, apa az enyém, mondja a fiam. anya meg az enyém, mondja  a lányom. de elosztják a lánchíd oroszlánjait is, a villamoskocsikat, vegyél fel az öledbe, mondja az egyik, engem meg a másik öledbe, mondja a másik.

memoryt jatszunk egy parkban. fiam rosszabbul áll, lányom átad párat, fiam hálás és boldog. de a végén lányom számolja össze az eredményt, és magához könyveli az ajándékba átadott párokat is, fiam ezt nem veszi észre, és az nem is annyira foglalkoztatja, ki nyer. 

lányom iskoláskorú, mesélem neki, hogy megyünk egy tanitónénihez, hogy megnézzék egymást, lelkesíteni próbálom, hogy az iskola igazi varázslatos hely, mint egy tündériskola, táncolás van benne, festés, nagyszerű, de lányom csak megvonja a vállát és azt mondja: "tőőőlem..." 
fiam azonnal felül akarja irni a flegmaságot: "anya, nekem nagyon tetszik ez a tündériskola, elkísérlek, ha oda akarsz járni..."

elmegyünk az iskolába, de lányom bezárkózik, nem beszél senkivel, nem rajzol, nem ugrál, nem énekel. amikor kijön a teremből, és érdeklődöm, milyen volt, azt feleli: "erről jobb nem beszélni". néhány nap múlva elmeséli, hogy az iskola az nem jó dolog, ő óvodába akar járni, iskolába soha. nagyobb lányokkal élt a nevelőszülőknél, talán ők kínlódtak az iskolában, de csak találgatni tudok, miért van benne ez az ellenállás.

macska van a gyerekotthon kertjében, fiamtól elszalad, lányom fel is tudja venni, hónalatt hurcolja, beszél hozzá. bogarakhoz is beszél, elpakolja a járdáról őket. 

"hideg van ma, elmegyünk moziba!", mondom nekik, lányom boldog, ugrál, fiam is örüll, de nem tudja, minek, sose volt moziban. magyarázom neki, hogy megnézünk egy sárkányos mesét. még mindig nem egészen érti: "miert, ott van tévé?"

a mammut egy palota szerintük, tátják a szájukat, rohannak, és kiabálnak, én pedig megveszem életem első családijegyét büszkén és meghatottan. a két üzlet közötti kishídon uzsonázzunk, nézik a forgalmat, lányom azt mondja: "pont jó ez a kis kilátóhely ötünknek." értetlenkedek, hogy csak hárman vagyunk, ujjain számolva kioktat: "én, apa, anya, ő (mutat a fiamra), és mazsola!" ribizlit elnevezte mazsolának, és tetszik neki, hogy így csak ő hívja. 

megjön a férjem, intek neki, hogy ne szóljon, csak üljön le mellém, a gyerekek éppen bele vannak merülve egy plakátba, lányom  hátrafordul, hogy kiabáljon nekem valamit, csodás látni, azt a pillanatot, ahogy észreveszi hogy ketten vagyunk már, ordít, hogy apaaaaa, és rohan, ezt veszi észre a fiam, fut és kiabál ő is,  zeng a mozi, felugranak rá, ölelik, puszilják, hianyoztál, mondogatják neki. mindkettőt ölbe veszi, úgy megyünk a terembe, ez nem könnyű, de megéri, a gyerekek és a környezet elismerését is ki lehet vívni. 
moziteremban fiam ámul.
reklámok, előzetesek 20 percen át, fiamnak nagyjábol elég is a moziból ennyi.
lányom ölben nézi végig, de hangosan beszél ő is. 
csitítgatjuk őket, hogy halkabban, ne zavarjunk másokat, “de alig van itt valaki!”, kiabalják. 

apa és fia “menőlépcsőznek” le-föl sokszor, aztán a lift. el va ragadtatva. időnként visszajönnek hozzánk a terembe, hogy fiam elmesélhesse a nővérének, hogy menőlépcsőzött. 

(életem első mozijára apámmal mentem, és az első félórában ki akartam jönni, félórát huzakodtunk ezen bent, aztán apám engedett, de kint nagyon leszidott, én szégyenkeztem, de örültem, hogy kijöttünk, sose vitt apám többet moziba. de a fiam apukája nem neheztel azért, hogy ez a legelső mozi a menőlépcsőről szólt.)

fiam azt mondja játék közben váratlanul, hogy "hianyozni fog kata". kata a gondozonője. örulök ennek, mert realitásnak éli meg, hogy elmegy az otthonból. 

lányom egyik délelőtt talált egy jóformájú 120 cm magas botot, egész nap őrizte, délutan levittük a millenárisra is. nagyfiúk ólálkodtak a bot körül, ilyet városban nem találni, lányom látta, hogy kell nekik, ha nem volt a kezében, akkor is figyelte. egy fiu elkérte tőle, egy másik könyörögte, azt felelte nekik: "sajnos, nem adhatom, túlságosan ragaszkodik hozzám ez a bot".

rettenetes ruhákba vannak öltöztetve, minden nagy rajtuk, izléstelen és ócska, igazi kis lelencek. gondozónő mondta: "anyuka, nekünk elfogynak a tiszta kimenős ruhák, ha minden nap elnennek,  tessék mostmár hozni nekik! arra egy hét anyaságban is rájöttem, ha "anyuka" megszóítással kezdődik egy mondat, abból már jó nem fog kisülni. 

 

foto2.JPG

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kisrigok.blog.hu/api/trackback/id/tr36652763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Alterra 2014.09.10. 17:22:20

Csodásak az írásaid.
"arra egy hét anyaságban is rájöttem, ha "anyuka" megszóítással kezdődik egy mondat, abból már jó nem fog kisülni" - :-) :-)

rianas7 2016.01.30. 13:27:20

De, azért néha tud jó kisülni! :) Én is élénken emlékszem, amikor a gondozónő a csecsemőotthonban az ismerkedés alatt először "leanyukázott". Mert rémülten néztem körül, hogy hogy itt van az én leendő gyerekem anyukája?? Aztán egyszercsak rájöttem, hogy én vagyok az! Fantasztikus érzés volt! :):):)