ami a legelején a legtöbbet segített: a ribizli, a galambpár az ablakpárkányon és az, hogy nyár van.
ribizli történetét az első hetekben naponta többször is el kellett mesélni. ilyen nagy volt, amikor hazajött? előszőr szomorú volt, de mostmár nagyon örül? rögtön nagyon szerettétek? itt a legjobb neki, ugye? ribizli az örökbefogadottságon túl kutyalényével is segít, lányom sokat fekszik mellé, olyankor is, amikor tőlünk elhúzódik, fiam pedig bármikor röhög azon, hogy ráterít egy takarót az alvó kutyára, szól neki, az elindul, és a hátán marad a takaró, ha alig látszik ki belőle, akkor egy szellem, síkítva kell menekülni előle, ha lecsúszik kicsit róla, akkor egy cirkuszilovacska.
lányom nevelőcsaládja galambokat is tartott. valamikor a múltévben elveszett néhány. hazaérkezésük másnapján lányom felkiálltott, hogy megvan, megtalálta őt a galambja! a két balkáni gerle felnézett a kiabálásra, és evett tovább a párkányon. évek óta a konyhaablakban etetem őket. olyan mint egy népmese, "adj nekünk magot, a szolgálatodat majd megháláljuk!". fiam őszinte csodálattal kérdezte: tudták, hová költöztél? lányom felelte: úgy látszik, megtudták, és utánam jöttek. megingathatatlanul hisznek benne mindketten, mi meg hálásak vagyunk. a galambok érvényesítették az ideköltözést, azt üzenik a gyerekeimnek, hogy a világ és benne az igazán fontosak már tudnak róla, és elfogadták hogy ők hol élnek ezentúl.
nyár van. akkor is, amikor esik. ki lehet menni, kint lehet maradni. este is, éjszaka is. a városban is van bogár, béka, giliszta, csiga és kacsa. minden utcában vízcsap, szökőkút. és fagyi. kaptunk rollert és biciklit, messzire mennek és visszajönnek. kérik azt a játékot, hogy mi leülünk, és ők elmennek nagyonnagyonnagyon messzire, mi pedig kiabáljunk nagyonnagyonnagyon hangosan, és akkor ők visszajönnek. az első hónapban kezelhetetlen torokgyulladásom volt, annyit kellett kiabálni. visszajöttek és századszorra is megkérdezték, hogy: "ugye, milyen hamar visszajöttünk? csak elmentünk és visszjöttünk, ittvagyunk!" a megfázást és a kínosságot elvállaltuk a bárhollehetvizezniért cserébe. az első hetekben igazán mosolyogni csak akkor láttam lányomat, ha pancsolt, aztán vacogott és ölelgettük. most még nem tudom, hogyan leszünk a télben, a sötétedés már most is elbizonytalanít, négy utcagyerek (ribizlivel 5) kiabálunk az üresedő tereken.
