lányom a nevelőszüleit anya és apa néven szólította, így is beszélt róluk. júliusban megkérdeztem tőle, mi a nevük, hogy ha beszélgetünk, hozzámondom a keresztnevüket, hogy egyértelmű legyen, kiről van szó, de azt mondta, nem tudja a nevüket, a keresztnevüket sem, nem elfelejtette, hanem nem is tudta soha. ez valószinűtlen, egy hat éves gyerek pontosan tudja a családtagok neveit, falusi közegben éltek, naponta hallhatta, hogy megszólítják őket, de valamiért nem akarta tudni most a neveket, vagy csak megmondani nem akarta.
én használni kezdtem azt a megkülömböztető jelzést, hogy piripócsi∗ anya, piripócsi apa, piripócsi testvérek. ezt lányom elfogadta, de ő maga nem használta sosem.
augusztus közepe volt, amikor feltünt, hogy nem szívesen nevezi meg őket, mesél valamilyen történetet, de kihagyja inkább a szereplőket, elnyeli az anya és apa szót, ki is mondja, meg nem is.
szeptember elején kávéztunk valahol, elmerengve mondta:
-piripócson is volt kávéfőző...
-és ki kávézott?
- hát, nem én!
- azt gondolom, de ki szerette a kávét?
ekkor már hetek óta nem hallottam, hogy anyának és apának nevezi a nevelőszüleit, kíváncsi voltam, most hogyan oldja meg, és reméltem, hogy kicsúszik egyszerüen két keresztnév, és azzal megint elrendeztünk valamit, felszabadulnak a nevelőszülők a szerepből.
- nem is a zolika∗.
- persze, zolika kisfiú, nem szoktak a gyerekek kávézni.
- rita∗ és erika∗ se kávézott.
- értem, de ki használta a kávéfőzőt?
zavarban volt és kínlódott, nem akartam fájdalmat okozni neki ezzel az eröltetéssel, de szerettem volna megszabadítani őt ennek a terhétől, hogy nincs rájuk szava, akartam, hogy kitaláljon valamit. végül széles magyarázó gesztussal kibökte:
- hát egy anyuka és egy apuka.
nem "AZ" hanem "EGY".
megkönnyebbült és mi is örültünk, üzente ez a beszélgetés, hogy az "AZ' már csak mi vagyunk.
tegnap vacsora közzben egy építkezés kapcsán fiam a hegesztésről kérdezett kínos részletességgel, lányom az én szakszerűtlen és nehézkes válaszaimat és a témát is megunta, és kioktatóan odavetette:
- pont úgy kell hegeszteni, ahogy béla∗ csinálta.
fiam értetlenül nézett, hogy kire kéne visszaemlékezzen, az én arcomon meg lányom meglátta a csodálkozást, hogy meglett a keresztnév, és gyorsan hozzá is tette:
- zolika apukája béla és anyukája kati∗.
- ők voltak a nevelőszüleid piripócson, ugye?
- igen.
és mintha kinyílt volna egy beragadt kapu, letekeredett volna egy megszorult kupak, mesélni kezdett:
- nem voltak kedvesek, sokszor bántottak, de ha nem jöttem ki a szobámból, akkor nem, de a pirospaprika belement a szemembe disznóvágáskor, és nem mosták ki, mert béla azt mondta katinak, hogy majd megtanulom, hogy mihez szabad nyúlni... mi lehet most azzal a hat fekete kismalaccal... mar biztos, olyan nagyok mint az asztal, le is vágják őket hamarosan, csak már zolika lehet, hogy apuka lett, meg a lányok is felnőttek, de akkor ki segít a disznóvágásban, az a bolond szomszéd biztosan, nem...
- hogyan bántottak téged?
- azt nehéz megmondani... nekünk is lesz majd malacunk? de akkor ne vágjuk le, jó!
- nem fogjuk.
- képzeld el, amikor elindultam piripócsról, jött egy bácsi, vagyis kettő, és azt mondták katinak, hogy hozni fognak egy kisfiút és egy kislányt a helyemre.
- katinak és bélának az a munkája, az a feladata, hogy gondozzon és neveljen olyan gyerekekez, akik még nem kerülhetnek a szüleikhez.
- igen, tudom.
így lesznek a hétköznapjaink ünnepek, így lehetnek a hétfőesték mérföldkövek.
∗sem a neveőszülők valódi keresztnevét, sem a nevelt testvérek neveit, sem a települést nem árulom el.