kisrigók

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem." (Kahlil Gibran)

kikötő

2014. október 27. 20:04 - paulonviki

“na az lenne egy csúnya dolog, ha valaki elrabolna titeket tőlem”, mondja fiam, és ökölbeszorított kézzel fenyegeti meg a világot, hogy meg ne próbálja senki, mert annak vele gyűlik meg a baja.

az egyik ok, amiért az örökbefogadni akarók nem mernek óvodás korú gyereket fogadni, az a félelem attól, hogy fog-e majd, tud-e majd kötődni. bűvös egy szó ez, az is használni kezdi a felkészítő tanfolyam után, akinek ez eddig nem is volt a szótárában, úgy, mintha ez a képesség kizárólag azt a kisgyereket fogja majd jellemezni, vagy éppen nem jellemezni, akit őhozzá rendel az élet. 

bármiféle szakmai tudás nélkül megéri végiggondolni - ha nagyjábol megértettük a szó jelentését, vagy csak ráéreztünk, hogy valami olyasmi a kötődés, ami megtart egy kapcsolatban minket, akkor is, amikor az nem a legkényelmesebb - hogyan is van másokkal ez, valóban olyan pompásan kötődik-e mindenki, minket beleértve, vagy felfedezhető, hogy a kötődés mértéke kiben-kiben nem is olyan egyforma, pedig alig van köztünk árva. az, hogy felismerjük a kötődések csorbaságát, még nem olyan megnyugtató, de ha hozzágondoljuk, hogy ezek az így-úgy, sántikálva kötődők mégis egészen rendes és teljes életet élnek, akkor már lehet egy kicsi bizakodni. 

aki örökbefogadásra adja fejét (és készíti fel szivét), az szeretne kapni egy életkort a szakemberektől, arra vonatkozóan, hogy hány év árvaságon belül kötödő még a gyerek, és mikortól biztosan nem. és a szakma pedig ímmelámmal, de kijelent számokat, óvatosan hozzátéve, hogy ez azért sokmindentől függ, de abban megegyeztek, hogy aki az első négy évét egy intézményben élte, vagy aki ezeket az éveket a jóég se tudja, hány helyen töltötte, na, neki a kötődése, finomanszólva, elfuserált.

ezzel én sem vitatkozom, de hasznos lenne, arról is kérdezni a szakmebereket, mit jelent a rosszúlkötődés, mi következik abból, mert, ha erről nincs semmilyen valós elképzelésünk, akkor ez csak egy rémisztő jóslat, hogy kegyetlen nehezek lesznek a mindennapjaink, munkás a közeljövőnk, és tragikus a távoli, és  bolond, aki ezt így is vállalja. 

ismerünk olyat, vagy legalább ismerünk olyat, aki ismer olyat, aki sűrűn vált munkahelyet, meg még szakmát is, és hol itt él, hol ott, az egyelitőn vagy óceánokon úgy repül át, ahogy mi (a jólkötődők!) a körút másik oldalára megyünk, szakít, válik, vagy ami igazán irigylésreméltó felháborító, sosem házasodik meg. amíg nem szökött be a világlátásunkba a kötődés fogalam, úgy neveztük őket, a szabadok, a bátrak, a világpolgárok, a bohémok, és eszünkbe se jutott sajnálkozni afelett, hogy valamiylen pszichés képességük nekik jaj, de nagyon hiányzik. pedig minden bizonnyal ők azok a nemigazánjólkötődők, akiket meg szeretnénk úszni, ha arról ábrándozunk, milyen is legyen az örökbefogadott gyerekünk. 

milyen az én gyerekotthonos, ötévesen és kéthónaposan hazakerülő fiam kötődése?

nem könnyű ezt megmérni.

vannak apróságok, amiket a rosszkötődés számlájára írok, hogy nekem legyen egyszerűbb vagy bonyolultabb: ahogy játékaihoz, kedves tárgyaihoz viszonyul, ami ha elvész, eltörik, üssekő és fapapucs, nem hiányzik. pedig mondhatnám azt is, mekkora nagy zen ez a gyerek, hogy ilyen bölcs menyugvással enged el bármit. élete első héliumos lufija két sarkot jött vele, aztán ámulva nézte, ahogy eltűnik a fehér lufi a tejfehér égen, és szokta mondani, ha ott jövünk, ez a lufivesztőhely. a vágyott tűzoltóautót valami, a birtoklásnál erősebb parancsnak behódolva le kellett dobni a hatodik emeletről, és ha szóbakerül, sosem az autót emlegeti, hanem azt a csodás mozdulatot, ahogy ledobta, és csak azért nem büszke rá, mert a jószülő ezért egy kicsit haragszik. adta már el a kutyaribizlit a villamoson, és lecserélné nővérét a legbohócabb játszótéri haverra, 2 perc és három helyzetkomikum után, és nem hitegetem magam, minket is elcserélne ma még, biztos vagyok ebben. 

de mit számít ez most? plasztik kincseit elszórhatja, a kutyát nem adhatja el, olyan kiskorú, hogy nem szerződhet, rokonait, csaádtagjait nem választhatja meg, és ami a lényeg, mi kötődünk hozzá, és megtartjuk itt az életében, ez most rajtunk múlik, nem rajta. könnyű belátni, hogy ma abból lenne nagy baj, ha mi nem kötődnénk hozzá megfelelően. de akkor miért nem erről beszélgetünk a felkészítő tanfolyamon, miért nem a mi kötődési képességünkről, miért egy ismeretlent probálunk megítélni kötődésből születési év alapján..?

és később?

nem tudom.

ha a kötődés belső motivációja nem is tanulható, de az biztosan, hogy hogyan is néz ez ki, megtanulja majd, hogyan kell ezt csinálni, aztán majd csinálja, amennyire tudja.

félbehagy majd regényeket, hegedűtanfolyamot, sakkjátszmát, elhagy majd országot, barátot, szeretőt, családot? lehet.

nem is tudom, most gondoljam végig miket hagytam már én félbe és el, vagy majd elég csak akkor. 

nekem most jólesik őt egy nagyon szabadlelkű kisfiúnak gondolnom, akit a szeretetünk idebörtönöz, a gondoskodásunk egy kötőfék rajta, de majd szabadonengedjük, ha felnő, és úgy lesz boldog vagy boldogtalan, ahogy ő akar.

ma nem a kötődéstől jó egy napunk, hanem attól, ha jólérezzük magunkat együtt, ha csinálunk valami viccet, ha megértünk valamit ebből a bonyolult világból, ha egymáshozbújunk, ha lehet örjöngeni, futni, ugrani és mászni. és nem a nemkötődéstől nehéz, hanem attól, ha dühösek vagyunk, ha elszúrjuk, ha elfáradunk, ha kétségbeesünk, ha nagyon sok a szabály, ha időre megyünk, ha hamarabb zár a fagyis, ha áramszünet van, ha hajat kell mosni.

 

 

9 komment
Címkék: kötődés

A bejegyzés trackback címe:

https://kisrigok.blog.hu/api/trackback/id/tr336838849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

edyt 2014.10.27. 20:42:21

de a szeretetet képesek fogadni/befogadni/viszonozni? Azonnal? Lassanként?
Mert ha én ràgondolok egy ilyen élethelyzetre a kötődés kérdésénél sokkal félelmetesebb,hogy a sok àtélt tragédia utàn képes-e még elhinni, hogy szeretik, befogadni,elfogadni.?

paulonviki 2014.10.27. 20:45:15

@edyt: persze, miazhogy! annyit, hogy nagyon, néha félek, kimerülnek a készleteink. azt hiszem, kiderül ez a korábbi bejegyzésekből, de írok majd erről is.

Estsanatlehi · www.egykisskaosz.blogspot.com 2014.10.27. 22:15:23

"megtartjuk itt az életében" - Hát ennél szebbet én talán még nem is olvastam soha, sehol...

Wandál 2014.10.28. 10:50:42

@paulonviki: de azok a készletek folyamatosan újra is töltődnek :)

pushup 2014.10.28. 10:51:19

az úgyvanaz - asszem -, hogy ezek a dolgok a természet által összerakva működnek. jól kiegyensúlyozva. akinek nem volt játéka, olyan, amit senki nem vehet el tőle, amit mindig mindenhova magával vihet. akinek, ha volt valamije, azt bárki, aki nagyobb, erősebb (felnőtt) elvehette, elvihette. ha valakinek az életében nem voltak állandóak a helyek, a tárgyak, az emberek, akkor az két dolgot tehet: vagy becsavarodik, vagy megtanulja elengedni, könnyen kezelni ezeket.
aztán, ha megszokik majd egy másik rendszert, ahol egy bádogbögre tízéveken keresztül elkísér és biztos lehet benne, hogy ha a kollégiumból hazamegy, az akkor is ott lesz (és esetleg majd anya tud egy történetet a bádogbögréhez kapcsolódóan), akkor ez majd változhat.
mondjuk az, hogy mi látszik kifelé és mi van bent, nem biztos, hogy mindig fedésben lesz

Soma Barnabás 2014.10.29. 20:34:43

Na most gondoltam írok, eddig is akartam, csak mindig valami közbejött... Kötődés?! Ahogy olvasom a blogodat úgy gondolom kötődnek, tizenöt huszon száz szállal (ahogy az én kisfiam mondaná, ez gondolom elég magas szám az ő számrendszerében, mert ettől több ritkán van és a soknál ez beazonosíthatóan több). Minden simogatás, minden puszi, minden ölelés egy újabb szálat húz közétek.
Könnyen lemond a fiad dolgokról, elcserélne épp egy szimpatikusabbra? Ó ez nálunk is van, pedig ő belőlem van. Szerintem ez életkori sajátosság is.
Meg még sok más is lesz! Például: Te vagy a világ legrosszabb anyukája! Menjél világgá! Csak apát szeretem! Csak apának adok puszit! stb. Nálunk erre turbózva aztán megjött a kistesó és azóta anyának semmi sem jár, se puszi, se ölelés... Csak reménykedem, hogy elég sok szálat sikerült eddig húzni. Esténként pedig vuduzom. Na nem bábut készítek :-) hanem, amikor már elaludt átölelem megpuszilgatom és bele suttogom a fülébe, hogy nagyon nagyon szeretem és ne felejtse el sose, hogy én mindig is szeretni fogom bármi történjen és akkor is szeretem, ha veszekszem rá. :-)
Mindezt csak azért írom, hogy tudd mi vár még rád... Lesz még sok minden...
De mondjanak bármit a kisrigók tudd, hogy nagyon szeretnek és nagyon kötődnek, hiszen látom nap, mint nap az óvodában az arcukat, ahogy felderül, amikor megjössz értük. Lehet nem szaladnak egyből oda hozzád, talán nem minden nap ugranak a nyakadba, de a tekintetük mindent elárul... Ott van az a mélységesen mély nagyon szeretlek nézés...
Én nagyon szeretem, hogy ilyen embergyerekek járnak a mi ovinkba, akiket ilyen nagyszerű szülők hoznak :-)
És most idézem egy nagyon kedves barátosném szavait, amit nekem írt a múltkor, de rátok is ugyanúgy illik: "Nagyon szép családod van!"

gingko 2014.11.07. 21:39:50

Eddig csak azt gondoltam, hogy jó fej vagy. Most már azt gondolom, hogy nagyon értelmes is.

Rabyn 2014.11.11. 18:01:48

Aki valaha foglalkozott bármilyen szinten ilyen korú gyerekekkel, az tudja, hogy nagyon gyorsan képesek kötődni. Főleg azok, akik valahol sérültek ebben a buta játékban, amit életnek hívunk.
Ameddig élek nem fogom elfelejteni azt a látványt, amikor elmondtam az osztályomnak, hogy el kell mennem tőlük. A többség egész jól kezelte, de volt egy kis mag, akik utána egész nap a közelemben voltak, és volt egy kicsi lány, akinek elég érdekes volt a családi háttere, aki csak ült és zokogott, hogy nem akar engem IS elveszteni, mert neki senkije sincsen, csak én. Hát szívfacsaró volt.

Az utóbbi időben nagyon foglalkoztat egyébként az örökbefogadás, hogyha nem lehet sajátom, akkor örökbe fogadnék és érdekes, hogy nekem meg se fordult a fejemben, hogy kisbabát vigyek haza. Mindenképp 2-3 év feletti gyereket fogadnék örökbe, és igen, akár cigányt is (csak értelmileg ép legyen, a fogyatékos gyerekekkel nem tudok sajnos mit kezdeni).

Jó olvasni a blogodat.:)

Főleg, hogy sok-sok évvel ezelőtt, egy gyerek otthonban dolgozva, volt egy cigány kislány, (most olyan 13-14 éves lehet) akit rigófüttynek, kisrigónak hívtunk mi is.:)

Bíró Rita 2014.11.12. 21:48:01

Örülök, hogy személyesen is láthattalak vasárnap Viki. És szívemből szól az a mondatod (is), hogy anyaként, apaként igenis nézzük rá a saját kötődési képességünkre is. Lobogó zászló az önismereti munka mellett! Pedzegetik ezt a felkészítő tanfolyamon, igyekeznek hangsúlyozni a fontosságát, de valljuk be, nehéz műfaj.
Csaba, a párom Csaba, a párod kollégája Csaba :-) azt mondta anno a tanfolyam után, hogyha ezt minden gyermeket szülő/gyermeket vállaló/gyermeket felnevelő ember végighallgatná, jobb hely lenne a világ.
Amit Te teszel, ahogy írsz. attól máris jobb!
süti beállítások módosítása