"milyenjó, hogy a réginév csbában van r betű! ugye, anya?! sajnos az újnév csabában nincs. ugye, anya, milyen kár!?"
kéri, írjak neki le szavakat, neveket, másolja, megkeveri a betűket, akkor kéri, hogy olvassam fel a megkevertet, röhögünk, és a végén le kell írni a réginév csabát is mindig. próbálok semlegesen viszonyulni ehhez, könnyebb lenne azt mondani, nemlétezik ez a név, ha nem hiszed, kérdezd csak meg a nyilvántartóban, se száma, se lakcíme, felejtsd el! persze, hogy nem mondom ezt. nem mondok semmit. csabának 5 évnyi önmaga, nekem nem ő, nekem a réginév nem ő, őt én csak magamnak ismertem meg, csak a mi viszonyunkban, de a réginév engem is elhúz valahová, egy ismeretlen fiatal férfihez, aki a vérszerint apja. hasonlít? nem hasonlít? egy születéstörténethez, amiről semmit se tudunk. egy fiatal nőhöz, aki szeretve vagy gyűlőülve, de viszonyult ehhez a névhez.
szandrátol sosem halljuk. előttünk sosem használja. aztán mégis elmeséli, hogy az óvodában valaki csúfolüdott a nevével, kérdezem, hogyan tekeret ki, és egy réginévből alakítottat mond.
csabától a játszótéren szoktak úgy elköszönni: szia, réginév csaba! ilyenkor mintha ő maga is csodálkozna ezen, nem emlékszik, hogy elmondta, csak valahogy kiesett belőle.
fürdés után meztelen rohangál és óbégat:
-réginév csaba, réginév csaba, réginév csaba, réginév csaba...
hát, persze, nincsenek rajta a gondosan válogatott ruháink, éppen senkinek se kell nagykomolyan bemutatkoznia, már egy órával ezelőtt is szinte aludt, most felébredt a fürdéstől, de inkább csak félálomban van.
szandra ül az ágyán, fésülködik és ingerülten rászól csabára:
-abbahagyhatnád már ezt a réginév csabázást. csak régen volt ez a neved, mostmár nem.
csaba leül, pizsamáját forgatja, rázogatja, és halkan, panaszosan mondja maga elé:
- tudom. de néha azért nevezhetnétek úgy egy kicsit...
és nem nevezhetjük. nem nevezhetjük kétféle néven, pedig nem olyan nagy kérés ez. de minek neveznénk? a réginév csaba neki önmaga, nekünk egy történet, egy mozaik fontos darabja, de a sok hiányzó darabka miatt, nem is igazán érthető. az újéletet el kell fogadnia, és az újnevet is. elfogadni, és önmagát érteni benne, nem tudom, mennyi idő ez, még gyerek lesz-e, amire sikerül.
olyan kicsi fiú, olyan nagy zsákot cipel. ez is egy olyan helyzet, amiben nem tudom kivenni a kezéből a terhét, csak megyek vele, kísérem.