kisrigók

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem." (Kahlil Gibran)

itt nő fel

2016. június 01. 11:13 - paulonviki

kétcopfot csinálok reggel, szandra még mindig inkább a sámliról látja magát jól a tükörben, fogkrémet nyom, és beszél:

- képzeld el, anya, hogy engem most visszavisztek a gyerekotthonba...
- ne, kérlek, ne kelljen ezt most elképzelnem!
- nem igazából, csak képzeld el!
- nem akarom.
- na, képzeld el, anya, hogy engem oda visszavisztek! és akkor jönne értem más? örökbefogadna valaki?
- szandra, beszélgessünk erről délután, de ne most, kérlek!
- csak azért kérdem, mert kisbabákat szoktak csak örökbefogadni. de miért? én már tök okos és nagy vagyok, sokkal kényelmeebb mint egy kisbaba...
- ez azért így nem igaz, ti sem voltatok már kisbabák amikor megismerkedtünk...
- de! a csaba nagyon kicsi volt. meg én is. nem emlékszel?
- pontosan emlékszem mindenre. de azért egy hat és félévest és egy ötévest én nem neveznék kisbabának.
- figyelj, anya, annyi évesek voltunk, de tudod, hogy ez nem igaz, sokkal kisebbek igazából. én itt nőttem fel. 

 

két éve nemsokára, hogy megismerkedtünk, ez már felnőttszámításban is sok idő. csaba mostanában úgy meséli a gyerekotthoni emlékeit, hogy cumizó, pelenkás kisfiú benne. de azt nem hittem, hogy szandrának is ilyen nagy  távolságba került már mostani önmagához mérve.

img_6821.JPG

arról végül mégsem beszélgettünk, hogy miért nem fogadnak könnyen örökbe egy nagylányt. de miért is nem?

11 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kisrigok.blog.hu/api/trackback/id/tr818766262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2016.06.01. 11:34:00

Szerintem 40 év felé (pláne fölött) egy 4-5 éves örökbefogadása sokkal jobb döntés, mint egy kisbabáé.
A 10 év körüli srácok vajon hogy bírják?

paulonviki 2016.06.01. 12:26:33

@rrroka: nem tudom. kevés a tapasztalat erről. de ha találsz egy olyan blogot, ahol a tízéves ér haza, szólj nekem is, nagyon olvasnám!

Örökbe 2016.06.01. 23:21:45

A hatéves lányom: "Ugye nagy gyereket többen akarnak örökbe fogadni, mert az már több mindent tud?"

Wandál 2016.06.02. 11:43:40

Ez az igazán fontos, és nem az igazi meg nemigazi...

w

banyuc 2016.06.02. 11:43:45

Abban teljesen igaza van, hogy veletek nőtt fel nem? Nekem az a döbbenet, hogy ezt érzi:) Örökbe nagyot miért nem? Talán azt gondolják, hgy a kicsivel kevesebb a rizikó, hogy kisebb a puttonya még , talán mert azt hisizk a nagy már végleg el van rontva... Én négy vérszerinti gyerekekkel is azt tapasztalom, hogy hiába vannak belőlünk, olyan rejtélyes/ érthetetlen dolgaik vannak néha, amikkel nehéz szülőként mit kezdeni.
A négy gyerekem mind nagyon más és mégis jobban hasonlít egymásra mint ránk, pont mint nálatok:))

Látens Inszinuáció 2016.06.02. 22:36:03

Nagy vonalakban.
1963-ban születtem és a nő aki megszült a kórházban hagyott.
Azonban mivel jogilag nem mondott le rólam, az akkori szabályok szerint NEM lehetett örökbe fogadni.

Sajnálatosan az akkori gyermekvédelem igen szarul bánt az állami gondozottakkal, így velem is.
Ebből fakadóan 6 évesen már nehezen kezelhető, deviáns magatartású gyermek voltam, és mire jogilag is rendeződött az örökbefogadás ügye ( a nő mégis lemondott rólam), már a kutyának sem kellettem.

A későbbi sorsom nyilván meghatározta az át-, és megélt 19 év állami nevelés.
Ma 52 évesen nincs saját gyermekem, nincsenek gyermekkori barátaim - mind eltűnt az élet süllyesztőjében, alkoholizmus, és drog, illetve a bűnözés során.

Felnőttként sincsenek barátaim, mert amennyi kínt, megaláztatást, szenvedést és gyötrelmet okoztak mind a sorstársaim, mind pedig a nevelők, az azt eredményezte, hogy nem engedek senkit magamhoz.
Felületes kapcsolataim vannak, dolgozom, van élettársam, nevelt unokák, de érzelmileg igazán felszabadult már sosem leszek.

Folytathatnám még, de nem akarom itt magam sajnáltatni, csak tényeket közöltem.

Ennyi.

Lángharcos 2016.06.02. 22:36:09

@banyuc: Szvsz amikor valaki örökbe fogad egy gyereket, szeretne igazi családot. Igazit. Ne értsd félre amit mondok, mert annak tartom az örökbefogadást is.

De sok szülő szeretné, ha a család-játéka minél igazibb lenne. És mi lehetne annál igazibb, mint amikor a résztvevők is elhiszik azt, hogy igazi? Ezért kell a csecsemő, mert ő még nem emlékszik. Egy nagyobb gyereknél több idő, amíg elfogad, amíg összeszelídültök. És a fenti példa is mutatja, emlékezni fog az otthonban töltött évekre, vagy az előző nevelőire/szüleire. Ami elrontja az illúziót és a játékot.

Tudom, nem a "játék" a legjobb szó erre. Az emberek álmokat kergetnek, illúziókat építenek maguk köré, ezt értem egyfajta szerepjátszásnak. És ennek lehet része az örökbefogadás a saját gyerek helyett.

banyuc 2016.06.13. 19:59:54

@Lángharcos: Számomra felnőttként teljesen érthető volt eddig is, és attól, hogy így van és úgy ahogy leírtad ,sajnos még nem lesz érthető egy meg nem mentett gyereknek sem. iszonyat még belegondolni is.

schild 2016.06.13. 19:59:57

szerintem pedig azért szeretnek minél kisebb gyereket örökbe fogadni, mert a gyereknevelést, lehetőség szerinti legelejéről szeretnék kezdeni. amolyan klasszikusan. Nem kihagyni semmit, ami ilyen tipikus "mérfőldkő".

átélni, látni, hogyan kezd mászni, feláll, elindul, hogy nyílik ki az értelme, hogy kimondja az első szót stb stb..

egy nagyobb gyereknél erről már "lecsúsztak"

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2016.06.29. 18:37:45

@schild: az is igaz, de a nagyobb gyerekekkel meg az idősebben örökbefogadók tudnak még együtt átélni egy csomó dolgot. nem mindegy, hogy 30 vagy 50 éves vagy, amikor 10 éves a gyerked... neki sem mindegy, hogy amikor 18 éves lesz, akkor 60-as vagy 40-esekkel megértetnie, hogy milyen fiatalnak lenni. :)

kispotzak 2016.09.07. 10:32:42

Óvodás volt a (vérszerinti) lányom, amikor szóba került az örökbefogadás. Én abszolut pártoltam volna azt, hogy egy hozzá hasonló korú gyerkőc érkezzen, egyáltalán nem ragaszkodtam volna a csecsemőhöz, bár olvastam róla, milyen sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy újszülött legyen, hófehér bőrű, makkegészséges...
A párom ódzkodott a dologtól, de nem akart tájékozódás nélkül se pro, se kontra dönteni, ezért aztán találkoztunk olyan emberekkel, akik fogadtak örökbe gyerekeket, nemre, korra, bőrszínre való tekintet nélkül. Kellemes találkozás volt, jó fejek voltak, csak éppen totál az jött át, hogy "hát idősebb gyereket örökbe fogadni, az mekkora felelősség, mekkora kihívás, milyen nehéz" stb., kifejezetten mintha le akartak volna beszélni minket.
Gyanítom, hogy nem erről volt szó, egyszerűen csak - valószínűleg - aggódtak, hogy vmiféle rózsaszín ködben lézengünk, és egy hibátlan, mosolygós, sosem síró, 4 éves kis zsenit képzelünk magunk elé, és ezt a képet szerették volna szétfoszlatni.

Végülis nem emiatt nem fogadtunk örökbe, más ok miatt hiúsúlt meg :-( .