kisrigók

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem." (Kahlil Gibran)

Perpetuum mobile

2017. május 05. 08:45 - paulonviki

Perpetuum mobile, mondta anya, és megkértem, hogy ismételje el kétszer. Van ilyen, csak éppen nem létezik. Örökmozgó magyarul. Minden megáll: megy az autóm, vagy a szétgurulnak a golyók, elég messzire, ahhoz, hogy nehéz legyen összeszedni, de végül megállnak. 

Na, ezt sem tudták jól a gyerekotthonban! 

– Csabó, te egy örökmozgó vagy. – mondták. 

De ezen nem kell csodálkozni, ott semmit se tudtak rólam, azt sem, hogy félek a sötétben, meg a hajvágástól. Persze, hogy ezt az örökmozgót se tudták jól. 

Gigi azt hiszi, a perpetuum mobile egy varázsige, magyarul: abraka-dabra. 

Szaszka meg el szokta felejteni, és engem kér meg, hogy mondjam meg a szót. Meg szoktam neki mondani általában. 

Beszéltem erről Szaszkával, hogy a gyerekotthonban azt mondták, én perpetuum mobile vagyok. 

– De anya megmondta, hogy nem is lézetik olyan! Lehet, hogy te sem léteztél, Csabó?

Ezért nem kell lányokkal ilyesmikről beszélni. Pár napig féltem emiatt, hogy úgy voltam régen, hogy nem is léteztem. Úgyhogy mégiscsak jobb lenne feltalálni a perpetuum mobilét. Elkezdtem gondolkodni, és azt hittem, hogy ez nehéz lesz, és nem is csinálhatok semmit, csak gondolkodni egyfolytában. De még aznap este meglett, és annyira egyszerű! Elmesélem:

Fekszünk az ágyban mind a hárman, sötét van, elbúcsúztunk egymástól, már csak el kell aludni. És akkor elindul az örökmozgó! Én a kedvenc ritmusomban (tá-tá-titi-tá) elkezdem rugdosni az ágyat legfölül, akkor Szaszka felül középen, és kiabál:

– Csabó, nem tudok így elaludni!

És akkor Gigi is felül, és kiabál:

– Anya, a Csabó meg a Szaszka nem alszanak! 

És bejön Anya. Az örökmozgó az egész lakásban működésbe lép. Anya után a kutya is jön. 

– Mi folyik itt? – kérdi, és én azt mondom: – Szomjas vagyok.

Anya kimegy, nyomában a kutya. Behozza a vizet, megiszom.

– Aludj mostmár! – mondja anya, és megszólal Szaszka: – Én is szomjas vagyok.

Én lefekszem, ő felül. Anya kimegy a konyhába, utána a kutya, vizet enged, behozza, jön utána a kutya. Szaszka iszik, és lefekszik. 

Na, itt meg tudna állni a perpetuum mobile, ha nem lennék elég okos! De kihajolok legfölülről és lesuttogok: 

– Gigi, te nem vagy szomjas?

Gigi felül:

– Ti kaptatok még vizet? Anya, én is szomjas vagyok!

Anya bejön, jön utána a kutya.

– Na ebből elég legyen!

Gigi nyafog:

– De ők is ittak, nekem is hozzál!

Anya kimegy, megy utána a kutya. Behozza a vizet, Gigi iszik, lefekszik, akkor felülök én, és suttogok:

 – Anya, lépj fel a létrára, szeretnék mondani valamit!

Anya fellép. 

– Ne haragudj, anya, de ez egy örökmozgó, nem állhatunk meg, most jönnek a pisilések sorban, tudod.

Anya a fejét rázza, Szaszka is felül, hallani akarja, mit suttogunk. 

– Megállítom ezt az örökmozgót, ha elismered, hogy létezik!

Anya szerncsére mindig megérti, hogy mit akarok: 

– Minden létezik, amt te kitalálsz. – mondja, és már nem megyünk ki pisilni.

 

Szólj hozzá!
Címkék: mese

"a meggyilkolt Mozart"

2017. február 01. 15:28 - paulonviki

egy olvasó kommentje kapcsán írom, mit gondolok a békeidőben árvaságra jutásról:

"Nem tudok sajnálni egyetlen kacsamamát sem, aki sorsára hagyja a fiókáját, csak azért, mert más, mint a többi. Ez nem ugyanaz az eset, mint ha azért hagyná éhen pusztulni, vagy azért keresne neki más élőhelyet, mert saját magának sincs mit ennie. (Bár még ez sem igaz.... Látom az erkélyem galambjainál, hogy a fiókát élete árán is menti és eteti a madár. Ennyivel jobb, mint az ember.)"

a gyerekek elhagyása (és az elvétel is) nem az a jenség, aminek kapcsán megszülethet az ítélet a felnőttekről, hogy tehát rosszak, alkalmatlanok, felelőtlenek, hanem egy élethelyzet szükségszerű velejárója, meg is jósolható, hogy be fog következni.

nem a gyermekelhagyás az embertelen, hanem az a körülmény méltatlan az emberi léthez, amiben ez megtörténhet.

ilyen a hajléktalanság is: ha társadalomban élünk, nem lehet kiszorulni belőle, ha kiszorulunk, nem tudunk gyereket nevelni, és nem lesz hol laknunk. nem létezik már  a  "tisztes szegénységben becsülettel nevelik a gyermeküket" családok, nincs a "gyakran éheztünk, de ilyenkor anyám gyönyörű meséket mondott, és kacagva csiklandozott" gyermek. ha nem tudsz fűteni, ha nem jut minden napra étel, ha nem tudod megfizetni a lakhatásodat, akkor az úgy kezdődött valahogy, hogy elszakadtak a kapcsolataid, egyrészt az emberekkel, másrészt azzal a bizonyos normális élettel, amiben tanulhattad volna a kapcsolatok felépítésének és gondozásának módját. mondjuk szüleidtől, mert voltak, mondjuk tanítóidtól, mert olyan iskolába jártál, ahol emberszámba vettek. 

a galamb nem jobb mint az ember, a galamb egy program szerint utódot gondoz, és hogyúgymondjam, tojik a világra. nem szegény, nem gazdag, ha fogyatékos, idejében belehal, ha nem tudja kijárni az iskolát, ja, nem is jár iskolába, ha nem fizet rezsit, ja, nincs is neki számlája, ha nem elég gondos anya, de az, semmi nem akadályozza meg ebben. 

a társadalomban élő ember egy nagyon szerencsétlen galamb, aki nagyon sokat küzd, hogy helytálljon, és ha minden jól megy, akkor belülmarad, és lakik, és tanul, és él, és gyereket nevel, jószülőként vagy nemjószülőként, de megcsinálja. 

tudok-e ennél tragikusabbat elképzelni, mint hogy egy asszony elhagyta az én három gyerekemet? tudom-e gonosznak tartani a nőt, aki a három gyerekemet szülte? a szánalomban nem hiszek, az irgalomban igen. hogy valahogyan mégis jórafordul minden, itt felnő a három, ő valahol visszafogadtatik a társadalomba, és mégis küzd, lakik, és tanul, és él. de azért ez a csodálatos fordulat esete, ami nem lehetetlen, csak mindig túlságosan ritka. 

 

"Leültem egy párral szemben. Férfi és nő közé jól-rosszul befészkelődött s aludt a gyerek. Álmában megfordult, arcára ráhullott a lámpafény. Milyen gyönyörű arc: mint egy hamvas gyümölcs, mint a kedvesség és báj összhangja - ez született ettől a lompos emberpártól. Sima homloka, kedves, duzzogó ajka fölé hajoltam, s ezt gondoltam: "íme egy muzsikusarc, egy gyerek-Mozart, az élet egy szép ígérete". Semmit nem különbözött a legendabeli hercegfiúcskától: ha óvják, foglalkoznak vele, tanítják, mivé lehetne!

Ha egy kertben sikerül egy új rózsafajtát kitenyészteni, a kertészeket mind izgalom fogja el. Elkülönítik, gondozzák, ápolják a rózsát. Az embereknek azonban nincsenek kertészeik. A gyerek-Mozart éppúgy bekerül a fogaskerekek közé, mint a többiek. Legfőbb öröme a nyikorgó muzsika lesz a zenés kávéházak bűzében. Mozartnak vége.

Visszatértem fülkémbe. "Ezek az emberek nem szenvednek sorsuk miatt" - gondoltam. És engem nem a részvét nyugtalanít. Nem arról van szó, hogy meghatódjak egy örökké újra fölnyíló seb fölött. Azok, akik viselik, nem is érzik. Nem egyeseket ért: az egész emberi nemet érte itt sérelem. Nem hiszek a szánalomban. Ami nyugtalanít - a kertész szempontja, és nem ez a nyomor, amelyben végeredményben éppen olyan jól el lehet helyezkedni, mint a tunyaságban. Keleten egész nemzedékek élnek a mocsokban, és nagyon jól érzik magukat benne. Azt, ami engem nyugtalanít, nem gyógyítják meg a népkonyhák ingyenlevesei.

Nem ez bánt, ezek a púpok, ezek az üregek, ez a rútság, Hanem, egy kicsit, ezekben az emberekben itt, a meggyilkolt Mozart.


Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert."

 

Antoine De Saint-Exupéry: Az ember földje

 

 

15 komment

a csúnya kacsa

2017. január 16. 13:10 - paulonviki

végignéztük a gyerekekkel, ahogy a kiköltőanya lemond fiókájáról. zavarban voltam. ültünk a színpad elé terített szőnyegen és nem is mertem a gyerekekre nézni. a tó népe (a család és a tágabb közösség) arra bíztatta az anyát, valahogy szabaduljon meg a fura fiókától. az anyának nem volt ideje és elegendő józansága arra, hogy a nyiílt örökbeadást válassza, ti. hogy másik tavat keressen a fiókának, hanem egy gonosz bújócskában elhagyta. fájt neki is, de nem látott más megoldást. fiam szerint, nagyon kedves dolog, hogy egy kicsi kacsás bőröndbe ennivalót csomagolt, és otthagyta a hunyó kismadár mellett, de mire az ötvenet számolt, már egyesegyedül állt  a nagyvilágban. és fiamnak igaza is van, a csúnya kacsa egy kis bőröndel indulhatott, mégpedig a kacsamama pontos képe is fel volt rá rajzolva, valódi emlék, őrizte is a csúnya kacsa a darab végéig rendesen. 

lányom szerint el kellett volna bújtatnia a nádasban, titokban felnevelni, mert sem az anyakacsa, sem a fióka nem akarta ezt a szakítást. de miért titokban, kérdezem tőle. egy kilencéves is tudja rá a választ, mert a többi állat nem engedte meg neki, hogy felnevelje. értsük jól, senki sem támogatta. minden családvesztés fő motívuma ez, sem lelki, sem életvezetési, sem anyagi segítséget nem kapnak hazánkban azok a nők közösségüktől (szűkebb és tágabb), akik elhagyják gyermekeiket, minthogy azok sem, akiktől elveszik. 

nekem először ezt kell majd felidéznem magyarázatként, ha megkérdezik, őket miért hagyta el a szülőanyjuk. hálás vagyok a darabnak, egy zavarodott, elkeseredett anyát láttunk egy sötét világban, nem kell rá haragudnunk, még meg is tudjuk érteni. 

és milyen az elárvult csúnya kacsa? önálló, az ördögben is megbízó, avagy senkiben se bizó, álmodozó. és izgulhatunk, mert ha nem talál családra, akkor biztosan elvész. láttam már ilyen fiókákat. 

  

A csúnya kacsa, a HOPPart Társulat és a Vaskakas Bábszínház előadása a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban. Hans Christian Andersen A rút kiskacsa című meséje nyomán, Kolozsi Angéla szövegkönyvének felhasználásával rendezte Tengely Gábor.

2 komment
Címkék: színház anya múlt

"előkotorni azt a kartotékot"

2017. január 08. 21:55 - paulonviki

csináltattunk útleveleket. 

még mindig félek a hivatalokban, hogy kiderül valami, és mégsem az enyémek. ahogyan attól is, hogy ma is léteznek a réginéven, csak úgy a semmiben, nem történik velük semmi, csak vannak. figyelem az ügyintéző arcát, hogy látszik-e rajta valami furcsálkodás, és drukkolok, nehogy olyasmit mondjon, hogy "hm, ez érdekes...", vagy olyat, hogy "van itt egy kis probléma", vagy "jolika, gyere egy kicsit, nézd!"

még mindig meghat a nevem az anyjaneve rovatban. olvasgatom.  ez a szülésélményem. 

még mindig nem tudom kapásból/álmombólfelkeltve a születési dátumukat, ki kell számolnom az életkorukból. bár igaz, hogy azt se szoktam tudni, én hány éves vagyok, azt meg a dátumból számolom ki. annak szoktam örülni, hogy még nem voltam harminc, amikor szandrát szültem, ahogy így kiszámolom. 

 

 

4 komment
Címkék: anya hétköznap

váltó

2017. január 03. 14:24 - paulonviki

ha nagyóvodást fogadsz örökbe, akkor már nem kell megtanítani orrotfújni csak cipőtkötni, kendőben nem kötheted magadra, viszont biciklin még elfér, de egy fontos dolog nagyon hamar eljön: a sajátvilág védelme, a kiskamaszos zárkózottság, és erre a biztonságos elvonulásra szükségük van a felnövéshez.

szandra 9 éves lesz, "ne írj rólam, anya, semmit!", "ezt elmondhatod, de csak neki!", és mondta már szomorúan, hogy egy osztálytársa olvasott valamit róla. eldönti mostmár, mit oszt meg és kivel, akkor is ő dönt, ha nem súlyoz még jól, titoknak kezel valami apróságot, és elmesél olyat, amivel nem tud a környezete mit kezdeni, de ezt ő most tanulja, ha jól sikerül nem lesz sebezhető kamasz, és nem lesz fecsegő felnőtt sem. 

bántom őt, ha ezt az igényét nem veszem komolyan. örülök, hogy határozottan megkért, egy éve már örlődöm, helyes-e ennyire személyes naplót írnom róluk. úgy zárom le ezt magamban, hogy helyes és fontos volt, mint ahogyan helyes és fontos most már befejeznem. 

van téma az örökbefogadás körül, amivel ez a blog folytatható, és én mérlegelhetem, hogy magamból mit osztok meg, ha túl sokat, és nehezen érthetőt, viselhetem a következményeit.

a gyerekek elköszönnek, Kedves Olvasó, de az anyjuk itt marad, folytatom a kisrigókat. 

 

fullsizerender_22.jpg

 

 

 

2 komment

eddig erről nem volt szó

2016. november 01. 16:10 - paulonviki

a városi temetőben futkostak, a vidékiben jobb lett volna, ha nem. a városiban újragyújtogattuk, ahány kialudt mécsest találtunk, mindet, a vidékiben az tolakodó lett volna. szandra kérdezgette tőlem, mindjárt sírok-e, elvárta, szerencsére, nagymama sírt egy keveset, és ez megnyugtatta. dzseni szerint egy kicsit szomorú dolog a halál. balázs sírját most látták előszőr, megdöbbentek, hogy ennyire kicsi, megmondtam, miért, felháborodtak, hogy eddig erről nem volt szó. mindenről tényleg nincs szó, kerültem a hamvasztás témát, de nem rázta meg őket. csaba el akarta hozni a kicsisírra (mint egy becsukott könyv, olyan, mondták) a szép csiszolt ametiszt kövét, nem engedtem, ellopják, montam, egy temetőből?, kérdezte döbbenten. aztán látta, milyen sok őr meg polgárőr van, látod, anya, nem lopták volna el. bánom, hogy nem engedtem, olyan nehézkes tudok lenni én is. 

hazaértünk, a lányok már levetkőztek, csaba sapkában, kabátban állt, azt mondta, szép lett ez a lakás, amit megcsináltunk, és jó világos. "engem az úristen idedobott. amikor megszülettem, egy nagyon hosszút pislogtam, becsuktam a szemem, és akkor nyitottam ki, amikor hazaértem, mikor is volt az?" szandra a wc-ről szólt ki: "ezt nagyon szépne mondtad, csaba, amúgy két éve, meg valamennyi, én számolom."

ekkor tudtam volna sírni, de a temetőben várták tőlem, itthon, már inkább nem. 

 

img_8183.JPG

6 komment

egy viharos pénteki hajnalon

2016. október 25. 09:43 - paulonviki

én a hetvenes évek szülészeti iparában születtem, alternatíváktól mentesen futószalagon születtünk kortársaimmal, és ha nem történt tragédia, akkor különbségek se nagyon voltak, részletekbe menő születéstörténetet sosem hallottunk. de így is van néhány apróság, amit gyerekkorunk óta tudunk: milyen napon, melyik kórházban,mit evett aznap szülőanyánk, ki várakozott a folyosón, volt- e hajunk, melyik sorozat aktuális epizodját nem lehetett sajnos megnézni a kórházban, anyánk még pont végzett a nagymosással, már pont nem, ki fogott taxit az utcán, vagy az áfész kisteherautóját, táviratra jöttek a nagyszülők, ilyesmiket. fontos dolgok, gyerekkoromban is tudtam, ma is emlékszem, hogy szerettem erről hallani. 

csaba azt meséli portugáliában született az óceánparton, vagy az óceánban. 

egy dolog  a gyerek emlékezete, és másik a közös családi emlékezet, ami emlékeket gyárt egymás számára. én meg nem tudom eldönteni, gyártsak-e emléket számukra. 

"negyvenedik terhességi hétre sopntán hüvelyi szüléssel egészséges háromezer grammos újszülött" - ki tudom ezt szinezni, de nem tudom, szabad-e. szabad-e azt hazudnom, hogy bármit is tudok születésükről? 

szandra hetente a születése napján mondja a bizonyítványversét az iskolában. a gergelynaptár megbízható. egyszer kérdezte, milyen idő volt, ezt egy napilapból ki lehet keresni. ezért jutott eszembe, hogy a következő születésnapokra a születésnap krónikáját összeszedem, ami nem éppen az  ő történetük, de póttörténetnek jó lesz. bizakodom, hogy csaba napjára esett valami közlekedési nagyszerűség, legjobb lenne, valami villamos, szandráén jó lenen egy izgalmas lóversenyfutam, dzseniére meg egy veszélyeztette faj szenzációs állatkerti születése, néhány csillagászati jelenség, filmbemutató, pár valóban érdemes érdemérem. 

 

5 komment
Címkék: múlt születés

október 24., kedves naplóm, nagyon régen nem írtam

2016. október 24. 15:53 - paulonviki

elköltöztünk. dzseniben még élénken él, hogy egy éve budapestre költözött, úgyhogy most azt mondja, a régi lakás budapesten volt, az új meg nem tudja, hol van. majd megtanulja. csaba tanul új járatokat, és metrómegállókat, szandrának meg melegebb a fürdőszoba, úgyhogy nem nyafog reggelente, hogy nagyon fázik. nyertünk tizenkét négyzetmétert. ezért folyik a harc, melyikünké legyen, ha megosztozunk rajta, semmit se ér. 

csaba meséli egy "régi-régi" emlékét, ami a "régi-régi" lakásban történt: felébredtem éjszaka, kiabáltam, és mind körbeálltatok, te hálóingben, apa pizsamában, és jobbra a szandi, és balra a dzseni, és a ribizli is kétlábon, úgy hogy az ágyamra támaszkodott, és kérdeztétek, mi a baj, én meg mondtam, hogy semmi, menjetek nyugodtan aludni, emlékszel, anya? ilyen nem történt abban a "régi-régi" lakásban, ilyen kollektív éjszakai ébredés, de csaba merengő mosollyal és széles gesztusokkal magyarázta, hogyan álltuk körbe őt. valami ilyesmi a család. csaba szerint. 

de dzsenitől itt-ott kérnek családrajzot (miért is kérnek pontosan meghatározott pszichoterápiás helyezeten kívül ilyet egy gyerektől..?), és akkor ő nagy gondban szokott lenni. szereti úgy megoldani, hogy rajzol két alakot, szandra és csaba. értem őt, ez volt az érv arra, hogy miért kell otthagyni a nevelőmamát, hogy ott lesznek a testvérei. mi, felnőttek, kitúrtuk dzseni szeretteit, de szandra és csaba igazi nyereség. szandra, ha látja, rikácsolva kéri számon: és anya, és apa, és te?! és a ribizli?! nem gondolod, hogy meg fognak bántódni?! ebből tudom, hogy szandra igyekszik úgy gondolni, és úgy érezni, hogy ne bántson meg minket. kamaszkorra majd ezt kinövi... kérdem majd tőle akkor, nem gondolod, hogy megbanatsz engem?! nem fogja gondolni. 

kepernyofoto_2016-10-24_15_50_33.png

 

6 komment

egyszer egy napon három dolgot is elvesztettünk

2016. szeptember 05. 11:20 - paulonviki

2014 júniusa van és szandra felveszi reggel a gyerekotthon legszebb ruháját, ami ronda, és kényelmetlen, lepkecsatok repdesnek a hajában, és azt mondja, csak az én kedvemért jön el a felvételire. hat és fél éves, be is van iratva iskolába. én megpróbálom féloldalban leírni, hogy nem tudok a gyerekről semmit, de az enyém, csak még nem hivatalosan, és nem vihetem haza, és csak két hete ismerem. azt hiszem, ezt igazán senki sem érti, de elvihetem a felvételi játékra. csabát is viszem, neki nem kell a ronda szépruha sem, és adok nekik egy dinoszauruszt meg egy kis szamarat, műanyag, és szép. a dinoszaurusz továbbmegy a busszal csaba integet neki, szandra  a fejét csóválja. az iskola még nem is áll, óvodában van a felvételi játék, szandrát bekísérem a szobába, bent is marad, ennyit igért meg, eljött, többet nem lehet várni tőle. álla a mellkasára ragasztva, nem néz és nem szól senkihez. elmegyünk cukrászdába, szerintem ezt így szokták csinálni a rendes családok is, itt elveszítjük csaba dzsekijét, és a szamarat, eltörjük a mosdóban  a szappantartót. valahogy el kell érjem, hogy ne kezdjén még iskolát szeptemberben. 

2015 szeptembere van, szandra fehér harsinyát vesz fel, és csipkés kardigánt, óvatosan teszi a dolgát, bizalmatlanul fgyeli a tanítót és a gyerekeket, októberre már szabályt kell hozni, meddig mászható a fenyőfa, mert szandra túlment a józan határon, és a tanítóval már úgy fog kezet, hogy rá is néz. 

2016 májusa van, szandra zuhanyzás közben 300 sort mondd az Aranymadárból, "Így susog az öreg diófa, s mintha tulajdon szíve szólna, enged Mihály az unszolásnak, a csöndes, konok lombzugásnak.", készülnek az évvégi előadásra.

2016. szeptember ötödikén szandra fehér kardvirággal alagútat tart az elsősöknek. csaba kinőtt fehéringben lejárja ezt az utat, szandra lesi, mikor ér hozzá, és egymásramosolyognak: itt tartunk, hallod-e, iskolásak vagyunk már mindketten!

6 komment

elég sokan vagyunk, meg sok dolgotok is van

2016. augusztus 19. 11:34 - paulonviki

gyerekek a szobában vannak, én a konyhában telefonálok anyámmal, szóba kerül dzseni új  óvodája is. dzseni kijön és kérdi:
- miről beszéltél?
- nagymamával beszéltem sokmindenről, a te ovidról is.
dzseni bemegy, tíz perc múlva újra kijön.
- mit mondtál?
- semmit. nem szóltam.
- de az előbb!
- az előbb nagymamával beszéltem telefonon.
- de mit?
- meséltem neki mindent.
- az ovit is?
- igen, arról is beszéltünk.
- ahová majd megyek?
- igen.
- most?
- majd szeptembertől, tudod. 
csaba kéri, vigyek be gyümölcsöt. elkészítem a három tálat, beviszem. dzseni sápadtan ül az ágyán.
- fáj valamid, nem érzed jól magad?
- hányingerem van.
- pihenj le egy kicsit, most ne egyél uzsonnát, várjunk egy kicsit, amíg elmúlik a hányinger, jó?
- jó.
tíz perc múlva bemegyek hozzájuk újra.
- jobban vagy?
- nem.
csaba kimegy a szobából. szandra bizalmasan a fülembe mondja:
- csaba hazudott a dzseninek.
- mit mondott neki?
- hogy el kell mennie itthonról, mert nagyon sokan vagyunk.
csabát behívom a szobába, nehezen jön, rá kell parancsolni.
- miért mondtad azt dzseninek, hogy el kell mennie itthonról?
- hát, mert elég sokan vagyunk, meg sok dolgotok is van, nem is nagyon könnyű velünk, gondoltam, hogy akkor legyünk kevesebben...
- tudod, hogy ez nagyon bántó, és félelmetes? ha neked mondanák ezt a testvéreid, nagyon rossz érzés lenne neked is. 
- tudom...
- ne mondjatok ilyet egymásnak! senki sem megy el a családból, mind ide tartoztok.
dzseni kimegy a szobából.
- szeretném, csaba, ha megmondanád dzseninek, hogy nem mondtál igazat, és bocsnatot is kérnél tőle.
csaba dzseni után megy.
- dzseni becsaptalak, bocsánat.
- jó, nem baj. de tudod, hogy mennyire megijedtem?!
fullsizerender_21.jpg
Szólj hozzá!