fiam: és nektek már máskor is voltak gyerekeitek?
én: nem, nekünk csak ti vagytok a gyerekeink, nem volt más, rátok vártunk, hogy végre megtaláljunk titeket.
fiam: és sírtatok sokat, hogy nincs gyereketek?
én: sírtunk, igen. de mostmár nagyon boldogok vagyunk, hogy itt vagytok.
fiam: de amikor még a gyerekotthonban laktunk, és este hazamentetek, akkor is sírtatok ugye?
én:minden este nagyon hiányoztatok.
fiam: jó, akkor most menjünk fagyizni trolival!
fiam nem kérdez a múltjáról, nem is mesél róla, de sokat kérdez arról, mi hogyan éltünk "tegnap" (a régmúlt és a közeli múlt is tegnap, tanítom neki, hogy a tegnap csak az előző nap, érti amit mondok, de nem tudja így használni), neki természetes, hogy gyerekotthonban élt, nem találja különösnek, ma még nincs mit kérdeznie róla.
egyik kedvenc szava lett a család, sokat emlegeti, örül annak, hogy ez kifejez ötünket (ribizlivel), ez egy praktikus szó a "mi"-re, nem kell elsorolni, hogy kik csinálnak valamit. az élete kényelmes, kényelmesebb és szórakoztatóbb mint a gyerekotthon, több saját dolga van, és utazhat járművekkel, járhat óvodába, ezeket az előnyöket sorolja. ez kivülröl nézve kevés és felületes, de én két hónap után annak is örülök, hogy jobbnak találja a családiéletet, mint a számára természetes intézményben nevelkedést. úgy gondolom, nővéréhez kötődik elsősorban, ha nincs a közelében, keresi, ha bánat éri, vagy örül, azonnal vele akarja megosztani. lányomnak ez a ragaszkodás gyakran bosszantó, ilyenkor megbántja fiamat, akinek a legnagyobb sérelmet éppen ő tudja okozni.
mondta már, hogy az jó, hogy az anyák és az apák nem éjszakások és nappalosok, de gondozónéniből sokkal több van, nem csak egy anya.
a szülők csodálkozva figyelik, hogy miközben a gyerekeik időthúzva búcsúzkodnak az óvodai szoba ajtajában, fiam köszönés nélkül, hátra se nézve besétál. nincs benne félelem, hogy nem megyünk érte, de a napi elválás egyelőre nem rendíti meg. megnyugtató nekünk, hogy délután mégis örül és elénkszalad.
viselkedésén, hangulatán, étvágyán, jóalvásán nem látszik szorongás, de rajzai kuszák, feketék, ha bele is kezd valamilyen ábrába (ház, vonat, autó), többnyire átsatírozza, és azt mondja, villám csapott bele, elöntötte az árvíz, elpusztította a földrengés.
ölelést, simogatást, puszit kér és elfogad, de az utcai kézenfogaást korlátozásnak éli meg, gyakran van vitánk és duzzogásunk belőle, hogy a metróperonon kötelező, és nem tud elaludni úgy, ha melléfekszünk, habár kéri.
kérlel minket, hogy utazzunk el egy vulkánhoz, vagy legalább nézzünk vulkánokról filmeket. pusztító tűzvészről beszél sokat, álomként is meséli, de sosem félelemmel. sokat gondolkodom azon, én mire emlékszem iskolás korom előtti időkből, és igazán nem sok dologra, öt éves voltam, amikor másik lakásba költöztünk, nem emlékszem az első otthonomra, nem tudom feidézni. de fiam mintha nem bízna a felejtésben, mintha eröltetné, azt mondja, hogyha valakinek leég a lakása, akkor örül, hogy másikban fog lakni azután.
"szerintem lebonthatják a gyerekotthont én már nem megyek vissza, csak nagyon szeretem, mert az az én gyerekotthonom, de ha meggyullad, nem kell eloltani, szerintem, vízzel."