kétcopfot csinálok reggel, szandra még mindig inkább a sámliról látja magát jól a tükörben, fogkrémet nyom, és beszél:
- képzeld el, anya, hogy engem most visszavisztek a gyerekotthonba...- ne, kérlek, ne kelljen ezt most elképzelnem!- nem igazából, csak képzeld el!- nem akarom.- na, képzeld el, anya, hogy engem oda visszavisztek! és akkor jönne értem más? örökbefogadna valaki?- szandra, beszélgessünk erről délután, de ne most, kérlek!- csak azért kérdem, mert kisbabákat szoktak csak örökbefogadni. de miért? én már tök okos és nagy vagyok, sokkal kényelmeebb mint egy kisbaba...- ez azért így nem igaz, ti sem voltatok már kisbabák amikor megismerkedtünk...- de! a csaba nagyon kicsi volt. meg én is. nem emlékszel?- pontosan emlékszem mindenre. de azért egy hat és félévest és egy ötévest én nem neveznék kisbabának.- figyelj, anya, annyi évesek voltunk, de tudod, hogy ez nem igaz, sokkal kisebbek igazából. én itt nőttem fel.
két éve nemsokára, hogy megismerkedtünk, ez már felnőttszámításban is sok idő. csaba mostanában úgy meséli a gyerekotthoni emlékeit, hogy cumizó, pelenkás kisfiú benne. de azt nem hittem, hogy szandrának is ilyen nagy távolságba került már mostani önmagához mérve.
arról végül mégsem beszélgettünk, hogy miért nem fogadnak könnyen örökbe egy nagylányt. de miért is nem?