esik. a kertbe nem tudunk kimenni, a többi gyerekkel közös szobákban nem lehetünk, mert már a kétévesek is keresik a maguk emberét, valakit, aki csak az övék, néznek, mosolyognak, és ha visszamosolygunk, odajönnek, megérintenek. egy kicsi szobában játszhatunk, fiam mondja, hogy ez a barátkozószoba. a nagyobb gyerekek végigélnek néhány ilyen barátkozást, jönnek, és valakivel elkezdenek külön foglalkozni, a gondozónők azt mondják, ők annak a kisgyereknek az apukája és az anyukája, lassan haza is viszik. ebben a kis szobában zavaróan ösze vagyunk zárva, inkább egy felnőttre és egy gyerekre szabták, és csak kisebbeknek való játékok vannak itt. újabb és újabb dobozokat nyitnak ki, el akarnak minket kápráztatni valami jó játékkal, és egyre frusztráltabbak és tehetetlenebbek, mi is csak nézünk egymásra, hogy mit kezdjünk ezzel a negyediknapos barátsággal egy ennyire szűk helyen.
aztán ölbe másznak, és lehet őket cirógatni meg csiklandozni, nagyon bizalmas dolog, én zavarban vagyok, ők nem.
fiam átlátszóbb, és könnyen kifejezi, mit akar, mire gondol. lányom titokzatos, azt hiszem, gyakran nem fogom tudni, mi van a fejében, akkor se, ha már egészen jól ismerem majd.
jó humoruk van, értik a viccet, és csinálnak viccet, lányom már az ironiát is érti, maga is cinkus kicsit.
elmeséltem, hogy van egy kutyánk, a ribizli, mutattam róla képet. nem fejezték ki, hogy örülnek, de olyanok, hogy később vannak reakcióik, meghallgatnak valamit, és másnap, vagy később reagálnak, nem csúszik ki belőlük könnyen semmilyen érzelem, tartozkodóak, óvatosak. fiam kiabál, ha meglát minket, megjöttek, ittvannak!, lányom észrevesz, elmosolyodik, és elmegy egy kicsit messzebb, tesz egy kört, majd hozzánk jön, csak megáll előttünk, felelmeljük, megöleljük, és akkor hozzánkbújik, de nem kezdeményez.