legrosszabbkor, de férjem el kell, utazzon egy hétre, mondjuk a gyerekeknek, magyarázzuk, hogy vissza fog jönni, hogy beszélhetünk telefonon napközben, hiszik is, meg nem is, inkább valami mesebeli kalandnak gondolják ezt. nekem is készülnöm kell rá, hogy másképpen lesznek a napjaink nélküle. tartunk ott, hogy már hazamehetnénk, amit ebben az időbeosztásban lehetett ismerkedni, azt kiismerkedtük, mostmár kellenének az esték, az éjszakák, a reggelek a hétköznapok otthon. ha nem jött volna közbe az utazás, a gyerekek gyámja engedélyezte volna a hazaköltözést. nekem is és a gyerekeknek is elege van a gyerekotthonból, huzavona és hisztik vannak visszamenéskor, az ott töltött idejükben egyik büntetésből a másikba kerülnek, engedetlenek, szemtelenek, állítólag. 

fiam nem ismeri a sorbanállást, ahogy nagyon sok más társadalmi elvárást sem, probálom nyugodtan és kedvesen elmondani neki újra meg újra, hogy mi is ez, és mi az értelme, de más felnőttek üvöltenek, megjegyzéseket tesznek rám is, fiamra is. talán, mondani kéne, ez a kisfiu 5 évet élt a hegy tetején egy erdőben, ő egy kis maugli. elgondolkodtam azon is a sorbanállást tanítva. hogy éppen kiölök a gyerekemből valami igazán hasznos önérvenyesítő stratégiát, azért, hogy legyen egy ilyen tarsadalmilag elfogadható beállokasorba stratégiája. és ő maga is megállapította, hogy ötször többet tudott csúszni az óriáscsúszdán, míg nem állt sorba.

lányom szótárában nem csak az óvodás szleng van meg aktívan, nem csak a  kaki-pisi, hanem a kurva, a pina, a kapdbe, és hogy igazán pikáns legyen, a cigány is egy szitokszó. mondják egymásra, mondom nekik, hogy tényleg cigányok vagytok, és ez nem csúnyabeszéd, de ez ellen tiltakoznak. 

összeverekedtek, fiam nyakán van egy mély karmolás. 

én  a szeretetmegvonás módszert alkalmazom, ha büntetni kell, nem csak gyerekekkel, felnöttekkel is. meg fogom probálni megértetni velük, hogy egymást is inkább így büntessék. nem kevésbé fájó módszer ez, de emiatt nem fog az óvónő behívni hetente, hogy lányom megvonta a szeretetét egy társától, de ha megharapja, még a szülők is feljelentenek. 

tudjuk, hogy lányomat bántalmazták, egy fenőtt fogsor lenyomata sosem fog eltünni a lábáról, de ez a múlt, ha érthetőbbé is teszi durva megoldásait, de elnézőbb a világ mégsem lesz.

a gyerekotthonban este fél7-kor besötétítenek, és éjszaka van, a kicsik alszanak, lányom és fiam tévét néz. abnormalis dolog, a nap ebben az évszakban ilyenkor ugy süt, mintha délután három lenne. lányom kérdezte, lehet majd olyan, hogy egyszer este kimegyünk rollerezni? hogy az ördögbe ne lehetne, csavargunk majd egesz este, mint a többi gyerek és kutya. 

fiam mondott valami csunyát nekünk, ültek hátul az autóban, lányom halkan mondta neki: "figyelj, ha ilyen kedves anyukát es apukát küldtek nekünk, nem kéne velük igy beszélni!"

úgy képzeltük az apjuk távollétében az lesz a legnehezebb, hogy ezerszer megkérdezik majd, mikor jön haza, de nem így történt. nem keresik, nem hiányolják, haragszanak és bizonytalanok. nem akarnak beszélni vele telefonon, ha mesélek róla, mit csinál, hogy van, elmennek, nem hallgatják meg.

provokálnak engem is, elfutnak tőlem, elbújnak, nem jönnek. ha leszídom őket, sokáig nem szólnak hozzám, levegőnek néznek. 

egyik nap esett az eső, és köd volt a hegyen, mint novemberben, bent kellett maradnunk a házban, mesélhettem, beszélgethettünk, de ők most tombolni akarnak, ugrálni, futni, valahogy levezetni a feszültségüket. felültek az ablakba, nem magas, jo kis kakasülő, ült fent a két kisrigo, éppen nyugalom volt, mig be nem rontott a pszichológus és rájuk nem üvöltött, hogy azonnal jöjjenek le, mit képzelnek magukról, aztán én is megkaptam a magamét. anyukával kezdődött a mondat, ami után sosem jön semmi jó, ahogy ezt már tudjuk. aztán zörögtek, kiabáltak, örjöngtek, mondtam nekik, hogy megértem, hogy erre most nekik szükségük van, de én kimegyek, mert nem bírom a zajt, igyaztán kint is megkaptam, hogy nem vagyok elég határozott, még ebből baj lesz, az kevés, hogy megszerettek, tekintélyt is ki kell vívni.

két napunk ilyen nehéz, és a következő reggel rengeteg kérdéssel várnak, mintha összeírták volna együtt: hogy egy szobában fognak-e aludni, de külön ágyban-e, hány műanyag dinoszauruszunk van, üvegpohárból ihatnak-e, van e thomas a gőzmozdony, és még sok más praktikus kérdés. mindet megválaszoltam és akkor megkérdezték, mikor jön haza apa, és mikor visszük haza őket. kettőt kell aludni, és apa hazaér, és azonnal jövünk értük, azt felelték, jó, akkor addig már ne jöjjek a gyerekotthonba, csak akkor amikor visszük őket, és akkor autóval jöjjünk, mert fiam hozza a párnáját, lányom meg a pónikat, mind a hármat. azt hiszem, nem akartak már többet elköszönni, újra meg újra visszamenni az intézetbe, elfáradtak. én is rettenetesen fáradt voltam. 

elmentem thomast venni, meséltem örömmel, hogy van már, és zöld, és majdnem elájultak, hogy az nem thomas, hanem a haverja, percy, és igazán nem értették, hogy miért gondoltam, hogy az thomas. nem könnyű dolgok ezek.