csak apaként és anyaként emlegetnek és szólitanak minket, hiába forszírozzuk, hogy laci és viki, az nem megy, és azt kérdezik, mikor visszük őket haza. 

úgy képzeltem, majd hónapok múlva, együttélve, váratlanul kibuggyan gyerekeimből a szó, hogy anya, és akkor én olyan boldog leszek, mint még soha. de én az anyaságról már olyan sokat és olyan sokféleképpen képzeltem, hogy lassan el is fogadhatom, hogy semmi sem egészen úgy történik. akár intézetben él egy gyerek, akár nevelőszülőknél életkorának megfelelően készítik arra, hogy valamikor lesznek majd szülei. fiamnak volt kitalált apukája, mesélgette, miket csinálnak, merre járnak együtt. amikor megjelenik egy néni és egy bácsi, ha éppen nem örülnek neki, akkor is tudják, hogy ez az amiről meséltek, ez az a valami, hogy anya és apa. 

vittünk fényképezőgépet. elkérték, és nagyon meglepődtek, hogy oda is adtuk. megtanítottuk, hogyan kell használni, és a szabályt, hogy nyakba kell akasztani. de nem mondtuk meg, mit fotózzanak. bóklásztak a kertben kettesben, és hozták a képeket: fatörzs, virág, pókháló, a játszótér részletei, különböző perspektívákból, nagyon jól megkomponált képek. meglepő a témaválasztás is. egymást és minket is fotóztak. fiam örömmel engedi, hogy fotózzuk, lányom alig tűri, elfordul előle. 

fiam szeret megfelelni. ebédelünk, nehéz megmondani, milyen tésztát főztek, az eddig látott ételek, létező ételek utánzatai, szerüségek, majdnem valamilyen. fiam kicsit színészkedve, túlzó lelkesedéssel mondja:

- nagyon nagyon finom ma az ebéd!

lányom az orra alatt morogva teszi hozzá:

- marhára...

felmásznak egy ablakpárkányra, ledőlnek és mi elkapjuk őket. ők találták ki, több mint százszor ismételjük, csak akkor fejezzük be, amikor úgy akarják. bizalomjáték. más se tudna hasznosabbat kitalálni a harmadik napunkra. 

lányom rágja az ujjait, gyulladt és sebes. szorongó és önvádló. úgy mesélik,  szokta mondani, hogy nem volt elég jó, azért kellett a gyerekotthonba költöznie.

hiányzik a régi óvodája:

-szerettem volna karácsonyra telefont, de igazit….

-kit hívnál fel, ha lenne telefonod?

-a barátaimat.

-hol vannak a barátaid?

- a régi óvodában…

a gyerekeket emlegeti, a falut és az állatokat, a nevelőszülőket nem. az olyan fájdalom, ami még nem is emlegethető, gyász és harag van benne. abban volt döntése, hogy eljött onnan, az új családot ő is akarta, de a gyerekotthonba nem akart jönni, elhagyták, nem jöttek érte. 

egy kis fa bódénál azt játszották apa és fia, hogy az vár. apa a várvédő, fiam a támadó, és mivel apa a legerősebb a világon, ahogy fiam rendezte a játékot, visszeveri a támadást. fiam a közösen kitalált várbörtönben végezte. erővel ki akart szabadulni, de apa nem engedte, azt mondta neki, ez a börtön akkor nyílik, ha szépen megkéri, hogy szabad szeretne lenni, de a fiam harcolt tovább. apa azt mondta, ha tovább harcol, több lesz a rabságban töltött idő.

- de te nem vagy rendőr! - mondja fiam felhaborodottan

-de, az vagyok.

-de csak a játékban…

-igazából is.

-nem hiszem el, nem vagy az.

apa megmutatott egy egyenruhás képet a telefonjában, fiam meglepedten nézte, majd komolyan megkérte:

- nagyon szeretnék kijönni a várbörtönből!

apa kiengedte azonnal, fiam szaladt hozzám és futtában kiabálta:

- anya, anya, apa egy rendőr!