engedélyt kapunk kimenni az intézet kertjéből, de csak a környékre és csak három órára. fiam javasolta, hogy a kisvasúthoz menjünk, lányom nyávogja, hogy az unalmas, fiam visszavág, hogy "te majd akkor ittmaradsz!". tisztázzuk, hogy senkit se hagyunk itt, lányom pedig felvilágosítja a testvérét, hogy: "én se fogok másik anyukánál lakni!"

mindig budapestre akarnak menni, mondjuk nekik, hogy ott vagyunk, de felháborodnak, hogy egy másik budapestre gondolnak. lányom a városban élt három éves koráig, utána város közeli faluban, fiam sosem hagyta el a várost, de a gyerekotthoni élet egy remeteség, néhány ösvényen járják a tavaszi, a nyári, az őszi és a téli erdőt, neki a kirándulás hétköznapi, a metró és a villamos ünnep, de nem ismeri, csak elképzeli. még pár napig nehezen betartjuk, hogy csak a környéken járunk.

elvisszük hozzájuk ribizlit, örülnek neki, lányom mesél a régi kutyájáról, az első találkozásban gyakran azon a néven is szólítja. étteremben eszünk ebédet, bizalmatlanok, és értetlenek, hogy az ismerős néven felszolgált étel, miért néz ki egészen másként. de csodálatos a wc, gyönyörű a mosdó, és meseszép a wcpapír, lányom sóhajtva mondja, hogy "bárcsak mindig fehér wcpapírunk lenne..."

mindig időre kell visszaérnünk, és ha késünk nagyon rondán néznek a gondozónők, kapkodás a hazaút, sürgetjük a gyerekeket, aki napról-napra inkább húzzák az időt, ha a búcsúzás közeleg.