megették a heti rendes mákostésztaadagjukat, fiam már el is ment az asztaltól, már nem készültem semmire, már nem akartam semmi fontosabbat végiggondolni, annál, hogy előbb mosogassak, vagy előbb fektessük le a gyerekeket, amikor lányom mákszemeket öt ujjára szedegetve, merengve megkérdezte:

- ti tudtátok, hogy én egy intézetben nőttem fel?

mindig furfangosan kérdez, én pedig csak találgatok, mit akar megtudni.

- én úgy tudom, hogy egy családban éltél babakorodban, aztán rövid ideig intézetben, és amikor ovódás lettél, akkor már piripócson∗, aztán egy kicsit megint intézetben, és onnan jöttél haza. te hogyan tudod?

- én is így. de voltam még helgáéknál∗ is. 

- igen, ezt elfelejtettem, piripócsról helgáékhoz mentél, onnan a gyerekotthonban, és onna ide haza. miért kérdezted most?

- hogy jól tudjátok-e. köszönöm a vacsorát, kaphatok tejet?

ma tél lett, mi meg csak keresgéltük, hogy mit adjunk rájuk a biciklizéshez, miközben magyaráztuk, hogy lefagy a kezük, értsék meg, hogy kesztyű is kell, fiam meg csak akadékoskodott, hogy nem is esik a hó, lányom meg fintorgott, hogy fiúsapka. aztán az, hogy sáljainkat próbálgattuk rájuk, az már tetszett nekik, meg a varróholmi feltúrása félpár kesztyűk után, amit igazándiból kisegerekhez gyüjtögettem, de üssekő. készületlenül ért a tél minket, de a kérdéseikkel már nem hoznak zavarba. 

duzzogás van elalvás előtt, fáradt vagyok, elegem lesz, kiveszem fiam kezéből a sárkánytankönyvet, és a hatalmas, különleges alkalmakra tartogatott, fehérgandalf hangomon azt mondom, kapcsolják le a lámpákat. lányom megsértődik, azt mondja, hogy akkor ő csak a piripócsi barátaira fog gondolni, ránk már biztosan nem, könnyedén felelem rá, hogy "ne zsarolj, szandikám", meglepődve kérdez vissza, hogy "ne?" "ne, bizony!" mondom én, és fiam megkérdezi, miről beszélünk, de már nem magyarázom meg, csak kívánom a jóéjszakát. van, hogy azt már tényleg nagyon kívánom. 

vacsora előtt a szobájukba száműzöm őket, már nem is emlékszem, hogy miért, de megvolt rá az okom, fiam kitrappol, magasraemeli az orrát, és azt hiszi, valami nagyot kérdez ezzel, hogy akkor mostmár vissza akarjuk-e inkább vinni a gyerekotthonba őket. "nem akarunk, és nem fogunk, ti a miénk, mi a tiétek vagyunk, sipirc be a szobába, mert most öt percig tényleg nem akarlak látni titeket!" sebzettek, de zsonglőrködnek is a speciális helyzetükkel, nekem pedig már nem kell mindenen meghatódnom, súlyos kérdések is feltehetőek súlytalan, talán már jól is mérem fel ezt. talán már azt is el tudom fogadni, hogy néha nem jól.

és az sem baj, hogy holnap, a tél második napján vesszük majd csak meg a kesztyűket és a mamuszokat, nem késtünk még le semmiről. háromszor vesztünk ma össze, büntettem, vígasztaltam, büntettem, de hajtogattam papírrepülőt, és ha akarok, csak arra emlékszem a mai napból, hogy fiam mondta lányomnak: "igaz, hogy nekünk még soha senki nem hajtogatott ilyen szuper repülőt!?"

(∗a nevelőszülőket, családtagokat, a sikertelen örökbefogadóikat, és a falut, ahol lányom élt nem a valódi nevükön írom)