decemberben sírtam fáradtságtól, kétségbeeséstől, tehetetlen dühtől.
nem készültem a karácsonyra, csak felvérteztem magam a bajok ellen, inkább volt haditervem, mint ünnepi menetrendem. minden eddigi felnőttkarácsonyomban azt hittem, azt a sok szép díszt, süteményt, ajándékot és játékot gyerekekkel lesz majd igazán mesés elkészíteni, nappal együtt, alvásidőben pedig varrom majd a különleges mackókat, legendás lényeket. nem csak az elképzelés idegen, de mintha én sem ugyanaz lennék, aki ezt gondolta. volt még tervem az utolsó négy óvodai napra, ahogy közeledett, abból egyet már csak ágyban akartam tölteni, egy másikat meg szaunában, és akkor fiam beteg lett, és az volt a legnagyobb gond, hogyan menjen a lányom óvodába (hogyan, hogyan? dacosan és csalódottan!), és mit mondjak csabának, amikor bemászott az ágyunk alá, ahol az ajándékaik voltak. nekem már senki se mondhatta volna, hogy a vajaskifli nem menü, a keksz meg nem sütemény, de aztán rájöttem, hogy a húslevest szeretik, és azt lehet egésznapon át főzni, megteremti az illúziót. ilyen illúzió miatt mentem el huszonharmadikán kilenckor egy bevásárlóközpontba, mert valaki azt mondta valakinek a trolin, hogy nyitva leszenk a boltok tizenegyig, de valamit félreérthettem. és huszonnegyedikén reggel kelt fel nap, és olyan megnyugtató volt, hogy én már megyek a lehelpiacra, de még ki se pakoltak, ki se sült, meg se nyitott, nincs még váltópénz, tanyasicsirke csak rendelésre, mit gondolt a kishölgy, karácsonyvan. és akkor a kishölgy hazament, megvette a sarkifűszeresnél a város legdrágább kroaszonjait, megreggeliztette a családját, és mint akik ráérnek csavarogtak a városban. mert tényleg ráértünk. 

decemberben sírtam fáradtságtól, kétségbeeséstől, tehetetlen dühtől, és egyszer boldogságomban, amikor megértettem, hogy tényleg van ilyen, hogy csendeséj. majdnem éjfél volt, zuhanyzás nélkül elaludtak a gyerekek, összeszedtük a csomagolópapírokat, és a fényes fa maradt meg alatta a szuszogás. vannak gyerekeink.