lányommal beszélgetünk:
- anya, szerinted lehet, hogy minket egy tévében néznek?- kislánykoromban én is képzeltem ezt, de mostmár teljesen biztos vagyok benne, hogy nem.- kislánykorodban téged is néztek?- nem, azt hiszem, akkor sem, de gondoltam rá, hogy mégis, és próbáltam szebben ülni meg járni...- én szerintem se néznek, mert nagyon unalmas is lenne...- például most, csak ülünk a buszon és beszélgetünk, csaba szírénázik, várjuk, hogy lássuk a dunát, de nem fagyott be ma sem, csaba mindjárt felkiált, hogy nincs is úszódaru az ószódaru utcánál, és ezt minden nap nézni, tényleg nagyon unalmas...- unalmas nekünk?- nem, nekünk nem, csak filmnek vagy mesének lenne az.
csaba felkiállt még az úszódarú-napitémát megelőzve:
- miért kell meghalni mindenkinek?- így lett kitalálva, jól is van így...- hogyan halunk meg?- fontosabb a hogyan élünk, hidd el!- elviszi a halottat a csontszállító autó?- szeretnéd, hogy így legyen?- igen.- akkor el.
szandra közbeszól:
- csabát lehet, hogy nézik tévén, elég érdekeseket kérdez...- figyelj, mindjárt jön a szokásos...
bemondják a megállót.
- anya, nincs is itt egyáltalán semmilyen úszódaru!- ma sincs, csabikám...- de azért élünk még egy kicsit, amikor meghalunk?- még egy kicsit, igen. addig meg még nagyon sokat. - a szandra honnna tudja, hogy néznek minket tévén?- csak elképzeli, ezt játsza.- mint én a csontszállítóautót?- igen, azt hiszem.
