párnapja egy délután, amikor még éjjel is meleg volt, a játszótéren ért el az ősz. felkapta a szél a homokozót, kerestem, melyik gyerekem szórja, melyiket ültessem ki magammellé, és vegyük át újra a homokozói illemet, de a szél volt az. a szelet még én se nevelem, de haragudtam rá a homok miatt. az ősz miatt nem haragszom, meg azért sem, hogy rövidek lettek a hosszúujjak, és lábszárközép a hosszúszár, ezeknek lehet örülni, csak majd kell megoldás rá. hatkor kelünk, olyan mint az extremsport, megcsinálom, és egésznap büszke vagyok magamra. de az arcmosáson három felvonásban vitatkozom, akkor szoktam feszültem a hajamat babrálni, amikor szandra indulásipillanatban, kabátban megy vissza ezért. második nap volt konfliktusa egy másodikos fiúval. biztos vagyok benne, hogy rólam nem tudtak a másodikosok, amikor elsős voltam, asszem, az elsősök sem. most csaba is iskolás akar lenni, vagy járni karatéra, azt szandra is akar, dzseni meg már jár (dzseni mindenre jár, és mindent tud, és iskolás). ha holnap lenne karácsony, nem tudná az angyalka, dzseninek mit hozzon. olyan mintha még vágyakat is nekünk kéne adni neki. a karácsonyt nem én találtam ki, szandra meg csaba beszélnek róla, szerintük felhőboltban vesznek ajándékot az angyalok, és nem is igazi játékboltos dolgok, hanem felhőből vannak gyúrva. "persze, lego felhőből..." mondtam, de csaba rámkiabált, hogy "anyaaaaaa!", és igaza volt, olyan hülye tudok lenni, amióta hatkor kelek.
szandra felfedezte, hogy anyámmal egyforma az orrunk. csodálkozott rajta. "nem csoda", mondtam neki, "nagymamátol örököltem az orrom formáját". "és én mit örököltem tőled?", kérdezte. "az orrod talán olyan mint azé az asszonyé, aki szűlt téged, de a szavaidat, meg a mozdulataidat tőlem tanulod." megölel, ha ilyesmiről beszélünk.