egy olvasó kommentje kapcsán írom, mit gondolok a békeidőben árvaságra jutásról:
"Nem tudok sajnálni egyetlen kacsamamát sem, aki sorsára hagyja a fiókáját, csak azért, mert más, mint a többi. Ez nem ugyanaz az eset, mint ha azért hagyná éhen pusztulni, vagy azért keresne neki más élőhelyet, mert saját magának sincs mit ennie. (Bár még ez sem igaz.... Látom az erkélyem galambjainál, hogy a fiókát élete árán is menti és eteti a madár. Ennyivel jobb, mint az ember.)"
a gyerekek elhagyása (és az elvétel is) nem az a jenség, aminek kapcsán megszülethet az ítélet a felnőttekről, hogy tehát rosszak, alkalmatlanok, felelőtlenek, hanem egy élethelyzet szükségszerű velejárója, meg is jósolható, hogy be fog következni.
nem a gyermekelhagyás az embertelen, hanem az a körülmény méltatlan az emberi léthez, amiben ez megtörténhet.
ilyen a hajléktalanság is: ha társadalomban élünk, nem lehet kiszorulni belőle, ha kiszorulunk, nem tudunk gyereket nevelni, és nem lesz hol laknunk. nem létezik már a "tisztes szegénységben becsülettel nevelik a gyermeküket" családok, nincs a "gyakran éheztünk, de ilyenkor anyám gyönyörű meséket mondott, és kacagva csiklandozott" gyermek. ha nem tudsz fűteni, ha nem jut minden napra étel, ha nem tudod megfizetni a lakhatásodat, akkor az úgy kezdődött valahogy, hogy elszakadtak a kapcsolataid, egyrészt az emberekkel, másrészt azzal a bizonyos normális élettel, amiben tanulhattad volna a kapcsolatok felépítésének és gondozásának módját. mondjuk szüleidtől, mert voltak, mondjuk tanítóidtól, mert olyan iskolába jártál, ahol emberszámba vettek.
a galamb nem jobb mint az ember, a galamb egy program szerint utódot gondoz, és hogyúgymondjam, tojik a világra. nem szegény, nem gazdag, ha fogyatékos, idejében belehal, ha nem tudja kijárni az iskolát, ja, nem is jár iskolába, ha nem fizet rezsit, ja, nincs is neki számlája, ha nem elég gondos anya, de az, semmi nem akadályozza meg ebben.
a társadalomban élő ember egy nagyon szerencsétlen galamb, aki nagyon sokat küzd, hogy helytálljon, és ha minden jól megy, akkor belülmarad, és lakik, és tanul, és él, és gyereket nevel, jószülőként vagy nemjószülőként, de megcsinálja.
tudok-e ennél tragikusabbat elképzelni, mint hogy egy asszony elhagyta az én három gyerekemet? tudom-e gonosznak tartani a nőt, aki a három gyerekemet szülte? a szánalomban nem hiszek, az irgalomban igen. hogy valahogyan mégis jórafordul minden, itt felnő a három, ő valahol visszafogadtatik a társadalomba, és mégis küzd, lakik, és tanul, és él. de azért ez a csodálatos fordulat esete, ami nem lehetetlen, csak mindig túlságosan ritka.
"Leültem egy párral szemben. Férfi és nő közé jól-rosszul befészkelődött s aludt a gyerek. Álmában megfordult, arcára ráhullott a lámpafény. Milyen gyönyörű arc: mint egy hamvas gyümölcs, mint a kedvesség és báj összhangja - ez született ettől a lompos emberpártól. Sima homloka, kedves, duzzogó ajka fölé hajoltam, s ezt gondoltam: "íme egy muzsikusarc, egy gyerek-Mozart, az élet egy szép ígérete". Semmit nem különbözött a legendabeli hercegfiúcskától: ha óvják, foglalkoznak vele, tanítják, mivé lehetne!
Ha egy kertben sikerül egy új rózsafajtát kitenyészteni, a kertészeket mind izgalom fogja el. Elkülönítik, gondozzák, ápolják a rózsát. Az embereknek azonban nincsenek kertészeik. A gyerek-Mozart éppúgy bekerül a fogaskerekek közé, mint a többiek. Legfőbb öröme a nyikorgó muzsika lesz a zenés kávéházak bűzében. Mozartnak vége.
Visszatértem fülkémbe. "Ezek az emberek nem szenvednek sorsuk miatt" - gondoltam. És engem nem a részvét nyugtalanít. Nem arról van szó, hogy meghatódjak egy örökké újra fölnyíló seb fölött. Azok, akik viselik, nem is érzik. Nem egyeseket ért: az egész emberi nemet érte itt sérelem. Nem hiszek a szánalomban. Ami nyugtalanít - a kertész szempontja, és nem ez a nyomor, amelyben végeredményben éppen olyan jól el lehet helyezkedni, mint a tunyaságban. Keleten egész nemzedékek élnek a mocsokban, és nagyon jól érzik magukat benne. Azt, ami engem nyugtalanít, nem gyógyítják meg a népkonyhák ingyenlevesei.
Nem ez bánt, ezek a púpok, ezek az üregek, ez a rútság, Hanem, egy kicsit, ezekben az emberekben itt, a meggyilkolt Mozart.
Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert."
Antoine De Saint-Exupéry: Az ember földje