"zenélő dobozt szeretnék nagyon!", mondogatta, "kinyitják, és akkor zenél..."
lányom olyan maga is gyakran mint egy csukott zenélődoboz. tudom, hogy zenélne, ha ki lehetne nyitni, csak nem mindig lehet. a fiam meg egy fecsegődoboz, és nyitva. tegnap este mondta, hogy visszamegy a gyerekotthonba, mert ő itt nem beszélhet eleget. kérdeztük tőle, öltözik-e, indul-e azonnal. felháborodott, hogy ilyen éjszaka ő nem tud indulni. adunk elemlámpát, mondtuk. vigyorgott, hogy az úgy jó "öklet" de inkább marad.
fiam fecsegő, lányom frappáns.
vásárolunk délután, fiam felül a kocsira, lányom bekucorodik az aljára. nehézkesen válogatunk, és győzködjük egymást férjemmel valamelyik polcnál, fiam elmagyaráz valamit, ahogy szokott, "érdekes, hogy" az eleje, itt jön valami felfedezés és "mivel" a közepe, és jön a szerinte logikus magyarázat, de ebből az összesre (napi 30) nem tudunk figyelni, képtelenség lenne. lányom kidugja fejét alulról, int, hogy valamit mondani akar (a keveset beszélők nyeresege, hogy őket mindig meghallani): ne haragudjatok, hogy szólok, de sötét este lesz, mire hazaérünk.
férjem öltözteti hazamenésre fiamat, időjárásnak megfelelő lesz a végeredmény, és a saját ruhái vannak rajta, de az óvodai öltözet, nem amiben mentünk, megmondom, hogy nem tökéletes, de nem baj, férjem szabadkozik, hogy csaba mondta, hogy ezt kell felvenni, és lányom döbbenten kérdezi: Apa, komolyan tőle kérdezted, mit kell felvenni...
kár hogy nem lehet nevetni rajta ilyenkor, azt nem szereti. de sírni már tud. rettenetes volt pár hónapja az az összeszorított szájú néma zokogás. Kisrigó, mit kellett és mit nem lehetett 6 éven át..?
a zenélődobozban a kis balerina gyönyörű, lányom szerint. mondta is, ha ő ilyen gyönyörű lehetne, ő is mindig egy tükör előtt forogna. nekem higgyetek, olyan csunya az kis műanyag baba, és olyan szép a lányom!
ma reggel kitaláltam, a hajamat én is úgy választom ketté, ahogy lányomnak van, féloldalasan. hasomlítunk, az egymásratalálás genetikája.