“na az lenne egy csúnya dolog, ha valaki elrabolna titeket tőlem”, mondja fiam, és ökölbeszorított kézzel fenyegeti meg a világot, hogy meg ne próbálja senki, mert annak vele gyűlik meg a baja.
az egyik ok, amiért az örökbefogadni akarók nem mernek óvodás korú gyereket fogadni, az a félelem attól, hogy fog-e majd, tud-e majd kötődni. bűvös egy szó ez, az is használni kezdi a felkészítő tanfolyam után, akinek ez eddig nem is volt a szótárában, úgy, mintha ez a képesség kizárólag azt a kisgyereket fogja majd jellemezni, vagy éppen nem jellemezni, akit őhozzá rendel az élet.
bármiféle szakmai tudás nélkül megéri végiggondolni - ha nagyjábol megértettük a szó jelentését, vagy csak ráéreztünk, hogy valami olyasmi a kötődés, ami megtart egy kapcsolatban minket, akkor is, amikor az nem a legkényelmesebb - hogyan is van másokkal ez, valóban olyan pompásan kötődik-e mindenki, minket beleértve, vagy felfedezhető, hogy a kötődés mértéke kiben-kiben nem is olyan egyforma, pedig alig van köztünk árva. az, hogy felismerjük a kötődések csorbaságát, még nem olyan megnyugtató, de ha hozzágondoljuk, hogy ezek az így-úgy, sántikálva kötődők mégis egészen rendes és teljes életet élnek, akkor már lehet egy kicsi bizakodni.
aki örökbefogadásra adja fejét (és készíti fel szivét), az szeretne kapni egy életkort a szakemberektől, arra vonatkozóan, hogy hány év árvaságon belül kötödő még a gyerek, és mikortól biztosan nem. és a szakma pedig ímmelámmal, de kijelent számokat, óvatosan hozzátéve, hogy ez azért sokmindentől függ, de abban megegyeztek, hogy aki az első négy évét egy intézményben élte, vagy aki ezeket az éveket a jóég se tudja, hány helyen töltötte, na, neki a kötődése, finomanszólva, elfuserált.
ezzel én sem vitatkozom, de hasznos lenne, arról is kérdezni a szakmebereket, mit jelent a rosszúlkötődés, mi következik abból, mert, ha erről nincs semmilyen valós elképzelésünk, akkor ez csak egy rémisztő jóslat, hogy kegyetlen nehezek lesznek a mindennapjaink, munkás a közeljövőnk, és tragikus a távoli, és bolond, aki ezt így is vállalja.
ismerünk olyat, vagy legalább ismerünk olyat, aki ismer olyat, aki sűrűn vált munkahelyet, meg még szakmát is, és hol itt él, hol ott, az egyelitőn vagy óceánokon úgy repül át, ahogy mi (a jólkötődők!) a körút másik oldalára megyünk, szakít, válik, vagy ami igazán irigylésreméltó felháborító, sosem házasodik meg. amíg nem szökött be a világlátásunkba a kötődés fogalam, úgy neveztük őket, a szabadok, a bátrak, a világpolgárok, a bohémok, és eszünkbe se jutott sajnálkozni afelett, hogy valamiylen pszichés képességük nekik jaj, de nagyon hiányzik. pedig minden bizonnyal ők azok a nemigazánjólkötődők, akiket meg szeretnénk úszni, ha arról ábrándozunk, milyen is legyen az örökbefogadott gyerekünk.
milyen az én gyerekotthonos, ötévesen és kéthónaposan hazakerülő fiam kötődése?
nem könnyű ezt megmérni.
vannak apróságok, amiket a rosszkötődés számlájára írok, hogy nekem legyen egyszerűbb vagy bonyolultabb: ahogy játékaihoz, kedves tárgyaihoz viszonyul, ami ha elvész, eltörik, üssekő és fapapucs, nem hiányzik. pedig mondhatnám azt is, mekkora nagy zen ez a gyerek, hogy ilyen bölcs menyugvással enged el bármit. élete első héliumos lufija két sarkot jött vele, aztán ámulva nézte, ahogy eltűnik a fehér lufi a tejfehér égen, és szokta mondani, ha ott jövünk, ez a lufivesztőhely. a vágyott tűzoltóautót valami, a birtoklásnál erősebb parancsnak behódolva le kellett dobni a hatodik emeletről, és ha szóbakerül, sosem az autót emlegeti, hanem azt a csodás mozdulatot, ahogy ledobta, és csak azért nem büszke rá, mert a jószülő ezért egy kicsit haragszik. adta már el a kutyaribizlit a villamoson, és lecserélné nővérét a legbohócabb játszótéri haverra, 2 perc és három helyzetkomikum után, és nem hitegetem magam, minket is elcserélne ma még, biztos vagyok ebben.
de mit számít ez most? plasztik kincseit elszórhatja, a kutyát nem adhatja el, olyan kiskorú, hogy nem szerződhet, rokonait, csaádtagjait nem választhatja meg, és ami a lényeg, mi kötődünk hozzá, és megtartjuk itt az életében, ez most rajtunk múlik, nem rajta. könnyű belátni, hogy ma abból lenne nagy baj, ha mi nem kötődnénk hozzá megfelelően. de akkor miért nem erről beszélgetünk a felkészítő tanfolyamon, miért nem a mi kötődési képességünkről, miért egy ismeretlent probálunk megítélni kötődésből születési év alapján..?
és később?
nem tudom.
ha a kötődés belső motivációja nem is tanulható, de az biztosan, hogy hogyan is néz ez ki, megtanulja majd, hogyan kell ezt csinálni, aztán majd csinálja, amennyire tudja.
félbehagy majd regényeket, hegedűtanfolyamot, sakkjátszmát, elhagy majd országot, barátot, szeretőt, családot? lehet.
nem is tudom, most gondoljam végig miket hagytam már én félbe és el, vagy majd elég csak akkor.
nekem most jólesik őt egy nagyon szabadlelkű kisfiúnak gondolnom, akit a szeretetünk idebörtönöz, a gondoskodásunk egy kötőfék rajta, de majd szabadonengedjük, ha felnő, és úgy lesz boldog vagy boldogtalan, ahogy ő akar.
ma nem a kötődéstől jó egy napunk, hanem attól, ha jólérezzük magunkat együtt, ha csinálunk valami viccet, ha megértünk valamit ebből a bonyolult világból, ha egymáshozbújunk, ha lehet örjöngeni, futni, ugrani és mászni. és nem a nemkötődéstől nehéz, hanem attól, ha dühösek vagyunk, ha elszúrjuk, ha elfáradunk, ha kétségbeesünk, ha nagyon sok a szabály, ha időre megyünk, ha hamarabb zár a fagyis, ha áramszünet van, ha hajat kell mosni.