van egy szakmai nézet, arról, hogy tudom, amit tudok a gyerekem múltjáról, de azt ne vele beszélgessem meg, vele arról és úgy beszéljek, ahogyan azt ő emlegeti. könnyen belátható, hogy ez így helyes, így lehet a gyerek tempójában haladni a feldolgozás felé, így maradhat ő meg egy biztonságosabb, egy átfestett, maga számára elviselhetőbb nosztalgiában, és így árulhat el ő maga a legtöbbet az életéről, akkor is, ha egy hat éves nem is teljesen hiteles forrás, a történetek elfeledett, vagy nem szívesen felidézett részleteit fantázia elemekkel egészíti ki. 

és van egy másik ugyanennyire helytálló nézet a hitelességről, ami több mint az őszinteség, amelyben nem csak a szavaim őszinték, de teljes mértékben kifejezik az érzelmeimet, indulataimat is, hogy mondataimmal azonos vagyok.

három hónap után kezdtünk e két irányelvben összegabalyodni, várható volt, hogy így lesz. kezdődött azzal, hogy már kihátráltam, kifordultam néhány piripócsról szóló beszélgetésből, hogy a magam feszültségét oldjam, az asztaltól felálltam, mosogatni kezdtem, hogy lányom ne lássa az arcomat, és elmotyoghassam magamban, hogy "az a kurva piripócs, az a vadbarom nevelőszülő, az a  tehetetlen gyerekvédelem..."

piripócsról, a piripócsi életről mi rosszat sosem mondtunk, lányom mesélt tárgyilagosan, vagy inkább nosztalgikusan arról, ami az ő élete volt ott, de ezekből a képekből egy lelketlen, elhanyagolt, bántalmazott gyerekélet története áll össze, akkor is, ha lányomnak ez természetes. amin ő csodálkozik az inkább az, hogy most miért nem úgy van., ahogy régen volt: "amikor nagyok leszünk, akkor már meg fogtok verni?, ha fával fűtenénk, akkor mi is ellophatnánk valakitől!, kár hogy nem hallgatjuk a music fm-et olyan hangosan, hogy kijöjjön a rendőrség..."

hetek óta érzem, hogy hülyének nézzük egymást, ő mesél, én érdeklődöm, semmin se hökkenek meg, de mintha provokálna, mintha mégis szüksége lenne már arra, hogy megmondjam, nekem mi erről a véleményem, mintha tudni akarná, mit tudunk mi, az ő elmúlt három évéről, és mit tudjon róla ő maga, hiszen van valami mérhetetlen nagy különbség. és valóban mindkettő jó, mindkettő igazi élet, vagy az egyik nem az? a mostani nem reális? a régi nem volt az?

én még csak kerestem magamban, merre mozduljunk el lányom múltjának feldolgozásában, hogyan segítsük őt, ha most valami szakadékhoz ért a jelene és a múltja között, ha a hétéves születésnapja felé közeledve már alakulnak morális ítéletei a világról, én még csak óvatosan gondolkodtam erről, de ő nagyon határozottan előállt azzal az igényével, hogy beszéljünk erről őszintébben.

egy hétköüznapi konfliktusban hétköznapi, bár számára igen fájó büntetést osztottam ki, és az eddig ismert visszavonulós megsértődés helyett üvölteni kezdett, olyan sérelmeket kiabált ránk zokogva, ami itt őt sosem érte: "ti engem csak azért tartotok, hogy legyen, aki elvégzi a munkát, aki kiszolgál titeket, csak csabát szeretitek, amit csaba csinál, az minden jó, amit én csinálok, azon csak gúnyolódtok, kinevettek, ő csak az igazi gyereketek, én semmit se kapok, nincs semmim, mindent elvesztek tőlem, mindenért engem büntettek meg, én csak csaba szolgája vagyok!"

zokogott és kiabált.

ölbe vettem, és sírtam én is.

és elmondtam, hogy tudom, milyen volt a piripócsi élet, egyszerű, felnőtt, tárgyilagos, de nem finomított mondatokban  megismételtem vádjait, visszahelyezve oda, ahová azok igazán szóltak, elmondtam azt is, hogy nagyon sajnálom, hogy így történt, szomrú vagyok én is, hogy így volt, és megígértem, hogy többé nem kerül ilyen helyzetbe, a szülei vagyunk, nagyon szeretjük, becsüljük, értékeljük őt, nagyon büszkék vagyunk rá, ahogy csabára is, aki igazán a testvére, és aki nagyon szereti őt, ő a példaképe, mindenben szeretne olyan ügyes lenni. 

sokáig sírt még, és egyedül akart maradni.

megértettem, én is egyedül szerettem volna maradni, és sírva gyászolni ezeket az éveket, amiket elvettek lányom gyerekkorából. senki se adja vissza, mi sem tudjuk. a jelene és a jövője van a kezünkben, a múltja nincs.