9-re megyek fel hozzájuk az erdőbe, elmehetünk, de délre vissza kell érni, kettőkor újra elvihetem őket hatig. és bárhová! minden délelőtt lesétálunk a svábhegyre, van egy eladó sárga wv-bogár az út mellett, simogatják a gyerekek, mert szomorú az autó, hogy nem kell senkinek, senki se viszi el. eszünk fagyit, buszozunk és fogaskerűzünk. a járműveken hangosak, mindenhez megjegyzést fűznek:

"júj, de csúnya haja van annak a fiúnak!"

"vén boszorka, odanézz, fáj is a lába, a sok gonoszságtól!"

"kinek vásárolt olyan sok ennivalót, egyedül eszik meg ennyit?"

"nagyon büdös az a bácsi...nem azt mutatom, azt a kövéret!"

és délután lemegyünk a városba, valahol találkozunk az "igazhogyalegerősebb" apával, és a városban csavargunk. villamosozunk, buszozunk, játszótér, park, élelmiszerbolt. lányom sajnálj a csirkéket a húspultban, nem tudjak, mi van a chipszes zacskókban, mondom, hogy krumpli, de gyanakodnak, mert az nem ilyen könnyű, és lányom a csokoládésorban azt mondja: nocsak, nocsak.. 

egyik nap már úgy vártak, hogy a kaput lesték.

fiam elémszaladt és kiabálta közben, hogy "tényleg nincs tévétek?"  hónapok óta csak ők vannak óvodáskorúak az otthonban, délutánonként leültetik őket a tv elé, egyik gondozónőnek mondtuk, hogy ez a szokas nem vihető haza, mert nincs készülék. ezekszerint megmondták a gyerekeknek.

mondta az intézmény pszichológusa, hogy fiam elmagyarázta neki, hogy megjöttek a szülei, de az igaziak. mesélte azt is, hogy lányom az érkezésünk előtt mondott le arról, hogy lesznek szülei, azt mondogatta, már nem is baj, jó neki magában, jobb lenne, ha testvére se lenne inkább. 

lányom: hianyzom nektek este amikor nem vagytok itt?
én: igen, nagyon.
lányom: akkor van egy ötletem, csukjátok be a szemeteket és gondoljatok rám!

nehezek az esték, csak róluk beszélünk, nem találom a helyem itthon, nem tudok semmit se csinálni, rosszul alszom és fáradt vagyok. a gyerekekben is nő a feszültség, fáradtak ők is, és napról napra egyre több a konfliktusuk a gondozónőkkel. 

osztozkodnak rajtunk, apa az enyém, mondja a fiam. anya meg az enyém, mondja  a lányom. de elosztják a lánchíd oroszlánjait is, a villamoskocsikat, vegyél fel az öledbe, mondja az egyik, engem meg a másik öledbe, mondja a másik.

memoryt jatszunk egy parkban. fiam rosszabbul áll, lányom átad párat, fiam hálás és boldog. de a végén lányom számolja össze az eredményt, és magához könyveli az ajándékba átadott párokat is, fiam ezt nem veszi észre, és az nem is annyira foglalkoztatja, ki nyer. 

lányom iskoláskorú, mesélem neki, hogy megyünk egy tanitónénihez, hogy megnézzék egymást, lelkesíteni próbálom, hogy az iskola igazi varázslatos hely, mint egy tündériskola, táncolás van benne, festés, nagyszerű, de lányom csak megvonja a vállát és azt mondja: "tőőőlem..." 
fiam azonnal felül akarja irni a flegmaságot: "anya, nekem nagyon tetszik ez a tündériskola, elkísérlek, ha oda akarsz járni..."

elmegyünk az iskolába, de lányom bezárkózik, nem beszél senkivel, nem rajzol, nem ugrál, nem énekel. amikor kijön a teremből, és érdeklődöm, milyen volt, azt feleli: "erről jobb nem beszélni". néhány nap múlva elmeséli, hogy az iskola az nem jó dolog, ő óvodába akar járni, iskolába soha. nagyobb lányokkal élt a nevelőszülőknél, talán ők kínlódtak az iskolában, de csak találgatni tudok, miért van benne ez az ellenállás.

macska van a gyerekotthon kertjében, fiamtól elszalad, lányom fel is tudja venni, hónalatt hurcolja, beszél hozzá. bogarakhoz is beszél, elpakolja a járdáról őket. 

"hideg van ma, elmegyünk moziba!", mondom nekik, lányom boldog, ugrál, fiam is örüll, de nem tudja, minek, sose volt moziban. magyarázom neki, hogy megnézünk egy sárkányos mesét. még mindig nem egészen érti: "miert, ott van tévé?"

a mammut egy palota szerintük, tátják a szájukat, rohannak, és kiabálnak, én pedig megveszem életem első családijegyét büszkén és meghatottan. a két üzlet közötti kishídon uzsonázzunk, nézik a forgalmat, lányom azt mondja: "pont jó ez a kis kilátóhely ötünknek." értetlenkedek, hogy csak hárman vagyunk, ujjain számolva kioktat: "én, apa, anya, ő (mutat a fiamra), és mazsola!" ribizlit elnevezte mazsolának, és tetszik neki, hogy így csak ő hívja. 

megjön a férjem, intek neki, hogy ne szóljon, csak üljön le mellém, a gyerekek éppen bele vannak merülve egy plakátba, lányom  hátrafordul, hogy kiabáljon nekem valamit, csodás látni, azt a pillanatot, ahogy észreveszi hogy ketten vagyunk már, ordít, hogy apaaaaa, és rohan, ezt veszi észre a fiam, fut és kiabál ő is,  zeng a mozi, felugranak rá, ölelik, puszilják, hianyoztál, mondogatják neki. mindkettőt ölbe veszi, úgy megyünk a terembe, ez nem könnyű, de megéri, a gyerekek és a környezet elismerését is ki lehet vívni. 
moziteremban fiam ámul.
reklámok, előzetesek 20 percen át, fiamnak nagyjábol elég is a moziból ennyi.
lányom ölben nézi végig, de hangosan beszél ő is. 
csitítgatjuk őket, hogy halkabban, ne zavarjunk másokat, “de alig van itt valaki!”, kiabalják. 

apa és fia “menőlépcsőznek” le-föl sokszor, aztán a lift. el va ragadtatva. időnként visszajönnek hozzánk a terembe, hogy fiam elmesélhesse a nővérének, hogy menőlépcsőzött. 

(életem első mozijára apámmal mentem, és az első félórában ki akartam jönni, félórát huzakodtunk ezen bent, aztán apám engedett, de kint nagyon leszidott, én szégyenkeztem, de örültem, hogy kijöttünk, sose vitt apám többet moziba. de a fiam apukája nem neheztel azért, hogy ez a legelső mozi a menőlépcsőről szólt.)

fiam azt mondja játék közben váratlanul, hogy "hianyozni fog kata". kata a gondozonője. örulök ennek, mert realitásnak éli meg, hogy elmegy az otthonból. 

lányom egyik délelőtt talált egy jóformájú 120 cm magas botot, egész nap őrizte, délutan levittük a millenárisra is. nagyfiúk ólálkodtak a bot körül, ilyet városban nem találni, lányom látta, hogy kell nekik, ha nem volt a kezében, akkor is figyelte. egy fiu elkérte tőle, egy másik könyörögte, azt felelte nekik: "sajnos, nem adhatom, túlságosan ragaszkodik hozzám ez a bot".

rettenetes ruhákba vannak öltöztetve, minden nagy rajtuk, izléstelen és ócska, igazi kis lelencek. gondozónő mondta: "anyuka, nekünk elfogynak a tiszta kimenős ruhák, ha minden nap elnennek,  tessék mostmár hozni nekik! arra egy hét anyaságban is rájöttem, ha "anyuka" megszóítással kezdődik egy mondat, abból már jó nem fog kisülni. 

engedélyt kapunk kimenni az intézet kertjéből, de csak a környékre és csak három órára. fiam javasolta, hogy a kisvasúthoz menjünk, lányom nyávogja, hogy az unalmas, fiam visszavág, hogy "te majd akkor ittmaradsz!". tisztázzuk, hogy senkit se hagyunk itt, lányom pedig felvilágosítja a testvérét, hogy: "én se fogok másik anyukánál lakni!"

mindig budapestre akarnak menni, mondjuk nekik, hogy ott vagyunk, de felháborodnak, hogy egy másik budapestre gondolnak. lányom a városban élt három éves koráig, utána város közeli faluban, fiam sosem hagyta el a várost, de a gyerekotthoni élet egy remeteség, néhány ösvényen járják a tavaszi, a nyári, az őszi és a téli erdőt, neki a kirándulás hétköznapi, a metró és a villamos ünnep, de nem ismeri, csak elképzeli. még pár napig nehezen betartjuk, hogy csak a környéken járunk.

elvisszük hozzájuk ribizlit, örülnek neki, lányom mesél a régi kutyájáról, az első találkozásban gyakran azon a néven is szólítja. étteremben eszünk ebédet, bizalmatlanok, és értetlenek, hogy az ismerős néven felszolgált étel, miért néz ki egészen másként. de csodálatos a wc, gyönyörű a mosdó, és meseszép a wcpapír, lányom sóhajtva mondja, hogy "bárcsak mindig fehér wcpapírunk lenne..."

mindig időre kell visszaérnünk, és ha késünk nagyon rondán néznek a gondozónők, kapkodás a hazaút, sürgetjük a gyerekeket, aki napról-napra inkább húzzák az időt, ha a búcsúzás közeleg. 

esik. a kertbe nem tudunk kimenni, a többi gyerekkel közös szobákban nem lehetünk, mert már a kétévesek is keresik a maguk emberét, valakit, aki csak az övék, néznek, mosolyognak, és ha visszamosolygunk, odajönnek, megérintenek. egy kicsi szobában játszhatunk, fiam mondja, hogy ez a barátkozószoba. a nagyobb gyerekek végigélnek néhány ilyen barátkozást, jönnek, és valakivel elkezdenek külön foglalkozni, a gondozónők azt mondják, ők annak a kisgyereknek az apukája és az anyukája, lassan haza is viszik. ebben a kis szobában zavaróan ösze vagyunk zárva, inkább egy felnőttre és egy gyerekre szabták, és csak kisebbeknek való játékok vannak itt. újabb és újabb dobozokat nyitnak ki, el akarnak minket kápráztatni valami jó játékkal, és egyre frusztráltabbak és tehetetlenebbek, mi is csak nézünk egymásra, hogy mit kezdjünk ezzel a negyediknapos barátsággal egy ennyire szűk helyen. 

aztán ölbe másznak, és lehet őket cirógatni meg csiklandozni, nagyon bizalmas dolog, én zavarban vagyok, ők nem. 

fiam átlátszóbb, és könnyen kifejezi, mit akar, mire gondol. lányom titokzatos, azt hiszem, gyakran nem fogom tudni, mi van a fejében, akkor se, ha már egészen jól ismerem majd. 

jó humoruk van, értik a viccet, és csinálnak viccet, lányom már az ironiát is érti, maga is cinkus kicsit. 

elmeséltem, hogy van egy kutyánk, a ribizli, mutattam róla képet. nem fejezték ki, hogy örülnek, de olyanok, hogy később vannak reakcióik, meghallgatnak valamit, és másnap, vagy később reagálnak, nem csúszik ki belőlük könnyen semmilyen érzelem, tartozkodóak, óvatosak. fiam kiabál, ha meglát minket, megjöttek, ittvannak!, lányom észrevesz, elmosolyodik, és elmegy egy kicsit messzebb, tesz egy kört, majd hozzánk jön, csak megáll előttünk, felelmeljük, megöleljük, és akkor hozzánkbújik, de nem kezdeményez. 

csak apaként és anyaként emlegetnek és szólitanak minket, hiába forszírozzuk, hogy laci és viki, az nem megy, és azt kérdezik, mikor visszük őket haza. 

úgy képzeltem, majd hónapok múlva, együttélve, váratlanul kibuggyan gyerekeimből a szó, hogy anya, és akkor én olyan boldog leszek, mint még soha. de én az anyaságról már olyan sokat és olyan sokféleképpen képzeltem, hogy lassan el is fogadhatom, hogy semmi sem egészen úgy történik. akár intézetben él egy gyerek, akár nevelőszülőknél életkorának megfelelően készítik arra, hogy valamikor lesznek majd szülei. fiamnak volt kitalált apukája, mesélgette, miket csinálnak, merre járnak együtt. amikor megjelenik egy néni és egy bácsi, ha éppen nem örülnek neki, akkor is tudják, hogy ez az amiről meséltek, ez az a valami, hogy anya és apa. 

vittünk fényképezőgépet. elkérték, és nagyon meglepődtek, hogy oda is adtuk. megtanítottuk, hogyan kell használni, és a szabályt, hogy nyakba kell akasztani. de nem mondtuk meg, mit fotózzanak. bóklásztak a kertben kettesben, és hozták a képeket: fatörzs, virág, pókháló, a játszótér részletei, különböző perspektívákból, nagyon jól megkomponált képek. meglepő a témaválasztás is. egymást és minket is fotóztak. fiam örömmel engedi, hogy fotózzuk, lányom alig tűri, elfordul előle. 

fiam szeret megfelelni. ebédelünk, nehéz megmondani, milyen tésztát főztek, az eddig látott ételek, létező ételek utánzatai, szerüségek, majdnem valamilyen. fiam kicsit színészkedve, túlzó lelkesedéssel mondja:

- nagyon nagyon finom ma az ebéd!

lányom az orra alatt morogva teszi hozzá:

- marhára...

felmásznak egy ablakpárkányra, ledőlnek és mi elkapjuk őket. ők találták ki, több mint százszor ismételjük, csak akkor fejezzük be, amikor úgy akarják. bizalomjáték. más se tudna hasznosabbat kitalálni a harmadik napunkra. 

lányom rágja az ujjait, gyulladt és sebes. szorongó és önvádló. úgy mesélik,  szokta mondani, hogy nem volt elég jó, azért kellett a gyerekotthonba költöznie.

hiányzik a régi óvodája:

-szerettem volna karácsonyra telefont, de igazit….

-kit hívnál fel, ha lenne telefonod?

-a barátaimat.

-hol vannak a barátaid?

- a régi óvodában…

a gyerekeket emlegeti, a falut és az állatokat, a nevelőszülőket nem. az olyan fájdalom, ami még nem is emlegethető, gyász és harag van benne. abban volt döntése, hogy eljött onnan, az új családot ő is akarta, de a gyerekotthonba nem akart jönni, elhagyták, nem jöttek érte. 

egy kis fa bódénál azt játszották apa és fia, hogy az vár. apa a várvédő, fiam a támadó, és mivel apa a legerősebb a világon, ahogy fiam rendezte a játékot, visszeveri a támadást. fiam a közösen kitalált várbörtönben végezte. erővel ki akart szabadulni, de apa nem engedte, azt mondta neki, ez a börtön akkor nyílik, ha szépen megkéri, hogy szabad szeretne lenni, de a fiam harcolt tovább. apa azt mondta, ha tovább harcol, több lesz a rabságban töltött idő.

- de te nem vagy rendőr! - mondja fiam felhaborodottan

-de, az vagyok.

-de csak a játékban…

-igazából is.

-nem hiszem el, nem vagy az.

apa megmutatott egy egyenruhás képet a telefonjában, fiam meglepedten nézte, majd komolyan megkérte:

- nagyon szeretnék kijönni a várbörtönből!

apa kiengedte azonnal, fiam szaladt hozzám és futtában kiabálta:

- anya, anya, apa egy rendőr!

tízre igértük, hogy megyünk, hamarabb érünk, de legalább nem aludtunk a kert alatt, ez is önuralomra vall, a gyerekek nincsenek "otthon", sétálni mentek. egy gondozónővel beszélgetünk, fiamat tündérnek festi, lányomat bonyolultnak, de elmondja, hogy praktikus gyermek is, mert nagyon önálló, és szívesen is segít a kicsik körül, amikor megérkezése után végül mégiscsak szóbaállt velük, akkor azt kérdezte: mit kell itt csinálni? nem értették a kérdést, akkor kifejtette, mosni, mosogatni, felmosni?

érkeznek vissza, jönnek át a kerten, a fiam elől fut és kiabál: Jöttek, tényleg jöttek! de lassít mielőtt hozzánk ér, és zavartan mászkál körülöttünk. lányom lehajtott fejjel jön, megáll pár méterre, és nem tudja, mi legyen. mi se tudjuk. toporgunk, köszönünk, köszönést motyognak, tehetetlenek, tehetetlenek vagyunk. 

fiam elszalad egy labdáért, kapd el!, mondja lányomnak, és labdázni kezdenek. most látom előszőr közelről lányom arcát, tudja, hogy nézem, de nem zavarja, mosolyog és dobja falém a labdát. én váratlan labdát még sosem kaptam el, az összes csoportindító labdadobós játékban izzadva aggódom, hogy nem fogom tudni elkapni, most elkaptam, és ekkor rá is jöttem, hogy a fiam felvállalta a kezdő lépést, és levezeti ezt a bemutatkozó játékot. percekig dobáljuk a labdát, hárman, majd négyen, a gyerekek nevetnek, ha nem kapják el, rajtunk is, ha mi sem, és fiam felkiált: 

-apa, kapd el!

és hogy biztosak legyünk benne, hogy jól hallottuk, hozzáteszi:

-ügyes vagy, apa!

eddig kellett csak labdázni, elrohannak, messziről hívnak, hogy nézzünk meg egy félelmetes ugrást, egy akrobataszámot. mi meg tapsolunk és nevetünk, és akkor lehet titokban könnyezni, talán nem tűnik fel. 

két órát tölünk együtt, idegenek vagyunk egymásnak, de nem olyanok, akik csak egy vonatútra találkoznak, elbeszélgetnek, és elköszönnek, hanem olyan idegenek, akik most találkoztak előszőr, hogy valami elkezdőthessen. meg lehetett érezni, hogy a gyerekek ugyanazt akarják, amit mi, én pedig megnyugodtam, hogy rajtuk múlik, mi lesz, és ők nem fogják elrontani, bízzuk csak rájuk magunkat, bízzuk rájuk ezt az ismerkedést is. 

ha valaki elmúlt öt éves, és a gyerekvédelem szakellátásában él, akkor van legalább félmétermagas aktatornya, annyira sokminden történt vele, mint amennyire nem történik semmi egy keddi napon egy gyerekotthonban, legfeljebb megérkeznek a szülei, de ezt még percekkel előtte se lehet tudni.

gondolom, a fiam korán kelt, a lányom is, de még egy órán át úgy tett, mintha aludna. felvették a tegnapi ruhát (tegnapelőtti is?), ma se találták orrfacsarónak a kicsik pelenkaszagát, és nem ették meg a reggelit, de valami viccet kitaláltak az asztalnál, és azon röhögtek csak igazán, hogy a kétésféléves is leutánozza, ki csak ők kaptak, de megérte. amikorra felszáradt a harmat a hegyvidéki parkban, akkor kimentek, és ekkor indultunk el mi is otthonról iratmegismerésre, és fantáziáltunk, mire mondhatnánk nemet, de nem tudtuk kitalálni. 

a lányom előhúz egy rollert a tárolóból, és mivel a kis betonösvényen tilos, a fűcsomók közt gurul, de van domb, és a végén még ügyeskedni is kell, hogy ne ütközzön a kerítésbe. hat és fél éves, mondják az adatok, meg hogy akkora csak, mint egy négyéves, mi meg arra gondolunk, hogy az egyötvenes ágy milyen sokáig jó lesz, és milyen jól elfér ölben is egy ilyen nagylány. verekedős, durva, csúnyánbeszél, de szépen is beszél, gazdag a szókincse, szereti az állatokat és nagyon okos. túl okos, olvassák fel a szakvéleményt, öntörvényű, irányító, dacos. a jellemzést nem a marketingese írta. 

fiam homokozni készül, de olyan unalmas eszközök vannak, markoló kéne már, hogy valamit igazán lehessen építeni ehelyett az ócska gyerekotthon helyett, vagy metróalagutat, olyat még soha nem is látott, de pont azért. öt éves elmúlt, kedves, értelmes, vidám, kicsit kisebb a kortársainál, szépen beszél, önállóan eszik, öltözik, mosakszik, nem rajzol, de énekel, a szakvélemény szerint várja, hogy családja legyen, néha verekszik, sokat rohangál. 

ebédelnek, mi meg megnézzük a fotóikat, grimaszolnak itt, fújjognak ott, fiam bohóckodva igyekszik megúszni, és a "mileszamásodik?"-ba reménykedik, lányom lehajtja a fejét, és ellenáll. de nekünk a fotókon mosolyognak, göndör a hajuk, ócska a ruhájuk, és gyönyörűek. 

amikor az életörténetüket mesélik el, akkor kell, hogy aludjanak, ezt ébren nem is lehetne kibírni, ez korhatáros mese, áthallatszik pestről budára, fel a hegyre. szeretném úgy képzelni, mikor átélték is aludtak, csak ma délután fognak felébredni... budapesti cigánycsaládból származnak, fiatal szüleiknek nem kellettek, hol itt, hol ott voltak rokonoknál, volt ahol csak nem törődtek velük, volt ahol bántották őket, a fiam hamar csecsemőotthonba került, a lányom elveszett a gyerekvédelem bonyolult rendszerében, nem részletezett rendőrségi ügy kapcsán került a szakellátásba, és onnan nevelőcsaládhoz. a testvérek csecsemőként találkozhattak, de valamilyen gyámhatósági hiba folytán elszakadtak egymástól, múltév novemberében ismertették össze őket, amikor örökbefogadó szülőket is találtak nekik. megismerkedtek egymással és a szülőjelöltekkel, átlagosan nehezen ment, nem volt előjele a kudarcnak, de mégis megtörtént, ami nagyon ritkán szokott, hazamentek új otthonukba, de egy hétvége után visszahozták őket. a gyerekvédelem úgy döntött, megpróbálja újra az örökbeadást, de nem mondja el, miért nem sikerült az első. a gyerekek csalódottak voltak és dühösek, a fiam bizalommal és örömmel indult el a gyerekotthonból,  csalódása mérhetetlen volt, a lányom számára kérdéses volt, hogy a három éve családként megélt nevelőcsaládot megéri-e otthagyni, de az igazi tragédia az lett, hogy a sikertelen örökbefogadás után nem a nevelőcsaládba, hanem a gyerekotthonba került vissza. hetekig ült a bontatlan bőröndje mellett, és csak azt mondogatta, jön majd érte az apukája, az új szülők meghátrálása nem volt annyira fájdalmas, mint az a felfoghatatlan helyzet, hogy a nevelőapa nem jön érte, nem viszi haza az otthonába, a szobájába, a "testvéreihez", az óvodájába, a kertjébe, a jószágokhoz, a falujába. a lányom hatévesen mindent elvesztett, a fiam ötévesen a reményt, arra, hogy szülei lesznek. két kirabolt kisgyerek. 

két törékeny kismadár. kisrigók. 

úgy megyünk el hozzájuk, hogy tudjuk a szabályt, megnézhetjük őket, de nem találkozunk, mi tudjuk, kik ők, de ők nem tudhatják, kik vagyunk, miért jöttünk. az intézet vezetője emiatt nem aggódik, a gyerekek bizalmatlanok az idegenekkel, nem is akarnak majd kapcsolatot teremteni velünk, igazi varázslat lesz majd megszelidíteni őket, de szépek és okosak, teszi hozzá gyorsan, mi pedig sűrgetjük, hogy kísérjen már a szobájukba minket, mert mostmár egyetlen percet se tudunk várni, reggel óta is mintha újra az a tizenév telt volna el, mióta gyerekekre vágyom. 

asztal körül ülnek, ránknéznek, lányom lehajtja a fejét, ezen a napon arcát nem is látjuk többet, az marad meg másnapig, amit a szobába lépéskor láttunk meg, fiam elrohan az asztaltól, és mindenki azt hiszi, elbújni akar. de egy ócska, kereketlen autót hoz, megmutatja, és egy kosár építőkocka felé hív, és levegővétel nélkül, kapkodva magyarázza, hogy garázst kéne építeni, de pajtát inkább, mert az autótorzó egy kombájn. a szakemberek a fejüket fogják, megtörtént a kapcsolatfelvétel, senkinek se a hibája, ha nem akarnak egy ötévest okolni, akkor jobb szemethúnyni felette. a gyerekeket a gondozónő kitereli a kertbe, a fiam kétszer visszaszalad, azt mondja, nem pisilt még, azért, aztán meg azért, mert valamit ittfelejtett, többször nem engedik vissza. 

én sírok, férjem igyekszik nemsírni. 

megyünk át a kerten, a gyerekorvos javaslatára úgy megyünk, hogy lássanak, és köszönhessenek, ha akarnak. lányom nem néz ránk, úgy integet, fiam kikiabál a kerítés mögül:

- doktornéni, a néni és a bácsi mikor jön legközelebb?

- megkérdezheted tőlük! - feleli a gyerekorvos

nem kérdezi meg, csak néz ránk, mi pedig mondjuk, hogy holnap. nem válaszol, csak bólint.