lányom lóg a karomon a kabátok között, megyünk haza az óvodábol a hideg októberi nap langyos délutánján: 

- anya, te vagy az én aranyérmem, vagyis aranykupám...

- és milyen versenyben nyertél el?

- kötéltánc...

ez a kislány végigkötéltáncolt az életén, míg hat és fél nem lett, hazaért, és megkér, hogy öltöztessem, mint egy kisbabát. a harmadik nevét hordja, szülőanyja nevén kezdte, kapott egy apanevet egyszercsak, és most tanítjuk neki a legigazibbat, "igen, a ribizlit is így hívják, mindenkit a családban", magyarázom nekik, és a gyerekorvosi rendelőben  lassan, érthetően, sokadjára, "nem, nem kell megtartani a régit zárójelben, ez a nevük, nincs a réginevük többé, igen, csak egy anyjaneve van, igen, csak én", bonyolult dolog ez, tudom. jó nézegetni az iratot, a hivatalban is az újszülöttek dobozból vették elő, ha ők nem is egészen, de mi újszülött szülők vagyunk, ehhez kétség se fér. 

fiam kérdezgeti, felnőttként is ez lesz-e a nevük, és nekünk mi volt gyerekkorunkban, és mivel nincs benne változás, nehezen érti, neki miért cserélték most ki a nevét, jókedvű napon szívesen használja, máskor dacosan mondja, nem úgy hívják, ő Csak Csaba, és kész. Amikor ő csakcsaba, akkor van az is, hogy nemvagyapa, nemvagyanya, nemtemondodmeg. 

megmondom, mikor fekszenek, mikor kelnek, kell-e sapka, lehet-e hozni biciklit, indulunk, maradunk, engedje, fogja, vigye ki, vegye le, rakja el, zárja el, zárja be. egész nap csak megmondok, meg időket osztok be, "cseréljetek! te jössz! add át neki, most ő jön". papírom van az anyaságról, onnan olvashatom ki, a megmondásból tudom egésznap, hogy én vagyok az, és a lelkifurdalásból éjszakánként, hogy nem voltam elég türelmes, hogy nem magyaráztam el, hogy nem értettem meg, és lebecsültem egy sírást csak azért, mert az én felnőttértékrendemben olyan nevetséges apróság volt csak az oka. 

kötéltánc ez, legalább napi egy főpróba, legalább napi egy premier. 

a margitszigeten két fa közé feszítenek kötelet, térdmagasságban egyensúlyoznak tizenévesek, lányom figyeli őket és fejét ingatja:

-ilyen alacsonyan? minek?

- anya, mi az, hogy cigánygyerek?

- cigány származású gyerek, nem jelent mást csak a származást. miért kérded?

- mert az oviban azt mondta egy fiú, hogy hülye cigánygyerek vagyok.

- hülye nem vagy, de cigány kisfiú vagy, ebben igaza volt, de ez nem rossz dolog.

- miért vagyok cigány kisfiú?

- mert egy cigány néni szült téged.

- te is cigány vagy?

- nem én nem, de a testvéred igen, hiszen ugyanaz a néni szülte őt is.

másnap:

- anya, megmondtam neki, hogy én egy cigány kisfiú vagyok, mert engem egy cigány néni szült, csak a nevét nem mondtam meg a néninek, mert az én se tudom.

- jolvan, örülök, hogy megmondtad.

harmadnap:

- anya, cigányok kevesen vannak?

- kevesebben vannak mint a nemcigányok, de azért sokakat ismertek ti is.

- nem, egyet se láttunk még sosem.

- dehogyisnem! például apa munkatársa, ottó bácsi, vagy gabi néni, akihez beültetek a rendőrautóba...

- ők is?!

- persze! meg a két kedves bácsi, akiket mindig meghallgattok a dunaparkban, a zongorás meg a klarinétos. emlékeztek?

- igen, őket nagyon szeretjük!

- meg a cifrapalotában a cimbalmosfiú...

- ő is?!

- úgy bizony.

fiam úgy gondolom, védetten élt a cigánykérdéstől a gyerekotthonban, most örül ennek az identitásnak, váratlanul meséli mindenkinek, hogy "cigány kisfiú vagyok, mert cigány néni szült, mint a cimbalmost a cifrapalotában",  de lányom a nevelőszülőknél már sokmindennel találkozhatott, óvatosan meg is kérdezte:

- azok a cigányok, akik azokban a roncs kis házakban laknak az állomás mögött?

- éltek piripócson szegényes házakban cigányok?

- igen, de nem szerette őket senki.

- sok cigány ember él úgy, hogy nincs szép háza, nincsenek szép ruháik, de nem azért mert cigányok, hanem azért mert szegények.

- nekünk van pénzünk?

- van, jól élünk.

- nem nektek! hanem nekünk, nekem és csabának?

- persze, ti is jól éltek, mindenki jól él ebben a családban, sok más cigány kislány és kisfiú is jól él, nem szegény mindenki, aki cigány.

lányom a nevelőszüleit anya és apa néven szólította, így is beszélt róluk. júliusban megkérdeztem tőle, mi a nevük, hogy ha beszélgetünk, hozzámondom a keresztnevüket, hogy egyértelmű legyen, kiről van szó, de azt mondta, nem tudja a nevüket, a keresztnevüket sem, nem elfelejtette, hanem nem is tudta soha. ez valószinűtlen, egy hat éves gyerek pontosan tudja a családtagok neveit, falusi közegben éltek, naponta hallhatta, hogy megszólítják őket, de valamiért nem akarta tudni most a neveket, vagy csak megmondani nem akarta. 

én használni kezdtem azt a megkülömböztető jelzést, hogy piripócsi∗ anya, piripócsi apa, piripócsi testvérek. ezt lányom elfogadta, de ő maga nem használta sosem. 

augusztus közepe volt, amikor feltünt, hogy nem szívesen nevezi meg őket, mesél valamilyen történetet, de kihagyja inkább a szereplőket, elnyeli az anya és apa szót, ki is mondja, meg nem is. 

szeptember elején kávéztunk valahol, elmerengve mondta:

-piripócson is volt kávéfőző...

-és ki kávézott?

- hát, nem én!

- azt gondolom, de ki szerette a kávét?

ekkor már hetek óta nem hallottam, hogy anyának és apának nevezi a nevelőszüleit, kíváncsi voltam, most hogyan oldja meg, és reméltem, hogy kicsúszik egyszerüen két keresztnév, és azzal megint elrendeztünk valamit, felszabadulnak a nevelőszülők a szerepből.

- nem is a zolika∗.

- persze, zolika kisfiú, nem szoktak a gyerekek kávézni.

- rita∗ és erika∗ se kávézott.

- értem, de ki használta a kávéfőzőt?

zavarban volt és kínlódott, nem akartam fájdalmat okozni neki ezzel az eröltetéssel, de szerettem volna megszabadítani őt ennek a terhétől, hogy nincs rájuk szava, akartam, hogy kitaláljon valamit. végül széles magyarázó gesztussal kibökte:

- hát egy anyuka és egy apuka.

nem "AZ" hanem "EGY".

megkönnyebbült és mi is örültünk, üzente ez a beszélgetés, hogy az "AZ' már csak mi vagyunk. 

tegnap vacsora közzben egy építkezés kapcsán fiam a hegesztésről kérdezett kínos részletességgel, lányom az én szakszerűtlen és nehézkes válaszaimat és a témát is megunta, és kioktatóan odavetette:

- pont úgy kell hegeszteni, ahogy béla∗ csinálta.

fiam értetlenül nézett, hogy kire kéne visszaemlékezzen, az én arcomon meg lányom meglátta a csodálkozást, hogy meglett a keresztnév, és gyorsan hozzá is tette:

- zolika apukája béla és anyukája kati∗.

- ők voltak a nevelőszüleid piripócson, ugye?

- igen. 

és mintha kinyílt volna egy beragadt kapu, letekeredett volna egy megszorult kupak, mesélni kezdett:

- nem voltak kedvesek, sokszor bántottak, de ha nem jöttem ki a szobámból, akkor nem, de a pirospaprika belement a szemembe disznóvágáskor, és nem mosták ki, mert béla azt mondta katinak, hogy majd megtanulom, hogy mihez szabad nyúlni... mi lehet most azzal a hat fekete kismalaccal... mar biztos, olyan nagyok mint az asztal, le is vágják őket hamarosan, csak már zolika lehet, hogy apuka lett, meg a lányok is felnőttek, de akkor ki segít a disznóvágásban, az a bolond szomszéd biztosan, nem...

- hogyan bántottak téged?

- azt nehéz megmondani... nekünk is lesz majd malacunk? de akkor ne vágjuk le, jó!

- nem fogjuk. 

- képzeld el, amikor elindultam piripócsról, jött egy bácsi, vagyis kettő, és azt mondták katinak, hogy hozni fognak egy kisfiút és egy kislányt a helyemre.

- katinak és bélának az a munkája, az a feladata, hogy gondozzon és neveljen olyan gyerekekez, akik még nem kerülhetnek a szüleikhez. 

- igen, tudom.

így lesznek a hétköznapjaink ünnepek, így lehetnek a hétfőesték mérföldkövek.

∗sem a neveőszülők valódi keresztnevét, sem a nevelt testvérek neveit, sem a települést nem árulom el.

ribizliről mosom a sarat a fürdőkádban, lányom ül a wc-n, fiam a mosdó alatt, és a zoknijával bajlódik, nincs előjele annak, hogy előállnak valami meglepővel, azt hiszem, az én időm van itt, hogy kézmosást, vetkőzést sürgessek, most értünk haza a hajógyári szigetről, de beáll valami szokatlan csend, és lányom megszólal:

- anya, a csaba honnan van?

mosom tovább a kutya lábát, mert nem értem meg a kérdés súlyát ebben a megfogalmazásban.

- ezt hogy' érted, hogyhogy honnan? 

- hogy született meg?

feléjük fordulok, négy fekete szem mered rám, ezt most tényleg tudni akarják. lányom egy ilyen biztonságosabb távolságból kérdez, nem a saját, inkább az öccse születését, fiam pedig úgy bámul rám, mintha ő maga kérdezte volna.

- egy néni hasából született kórházban.

lányom bólint, és megmondja azonnal, hogy tulajdonképpen mit nem ért.

- és akkor miért nem azzal a nénivel lakik, miért nem vitte haza magával?

leülök a kád szélére, fiam bámul rám kétdségbeesetten, hogy most mi derül ki, ő nem is kérdezett semmit, a kutya leül a kádban, lányom kezében megáll a wc-papír tekercs, férjem is áll a fürdőszoba ajtóban, és azthiszem, a kisautók, meg a pónik, meg a bábok, meg a picúrbaba is fülel a gyerekszobából, és a playmobil szerzetesnővér is.

- úgy érezte, hogy nem tudja felnevelni, nem volt rá lehetősége, nehéz helyzetben volt.

fiam izgatottan bólogatni kezdett és hadarta:

- talán nagyon fájt a hasa, megbetegedett.

- talán így volt.

fiam kisazalad a fürdőszobából, neki ennyi pont elég volt, talán sok is, nem ő kérdezte, nem őt feszítette ez a kérdés. de lányom még nem kapott mindenre választ, azt hiszem, ömagáról akar valamit megtudni, csak nagyon nehéz a válaszokat hordozni. 

- ki volt az a néni?

- egy fiatal nő, aki téged is szült, hiszen testvérek vagytok.

lányom a fejét rázza, nem tudom, mi ellen tiltakozik, kész vagyok magyarázni neki ezt tovább, de nem akarja, egészen másról kezd beszélni, én meg tudom, hogy napok kérdése, és elölrőlkezdjük, és messzebb is jutunk majd lépésről-lépésre.

fiam: és nektek már máskor is voltak gyerekeitek?
én: nem, nekünk csak ti vagytok a gyerekeink, nem volt más, rátok vártunk, hogy végre megtaláljunk titeket.
fiam: és sírtatok sokat, hogy nincs gyereketek?
én: sírtunk, igen. de mostmár nagyon boldogok vagyunk, hogy itt vagytok.
fiam: de amikor még a gyerekotthonban laktunk, és este hazamentetek, akkor is sírtatok ugye? 
én:minden este nagyon hiányoztatok.
fiam: jó, akkor most menjünk fagyizni trolival!

fiam nem kérdez a múltjáról, nem is mesél róla, de sokat kérdez arról, mi hogyan éltünk "tegnap" (a régmúlt és a közeli múlt is tegnap, tanítom neki, hogy a tegnap csak az előző nap, érti amit mondok, de nem tudja így használni), neki természetes, hogy gyerekotthonban élt, nem találja különösnek, ma még nincs mit kérdeznie róla.

egyik kedvenc szava lett a család, sokat emlegeti, örül annak, hogy ez kifejez ötünket (ribizlivel), ez egy praktikus szó a "mi"-re, nem kell elsorolni, hogy kik csinálnak valamit. az élete kényelmes, kényelmesebb és szórakoztatóbb mint a gyerekotthon, több saját dolga van, és utazhat járművekkel, járhat óvodába, ezeket az előnyöket sorolja. ez kivülröl nézve kevés és felületes, de én két hónap után annak is örülök, hogy jobbnak találja a családiéletet, mint a számára  természetes intézményben nevelkedést. úgy gondolom, nővéréhez kötődik elsősorban, ha nincs a közelében, keresi, ha bánat éri, vagy örül, azonnal vele akarja megosztani. lányomnak ez a ragaszkodás gyakran bosszantó, ilyenkor megbántja fiamat, akinek a legnagyobb sérelmet éppen ő tudja okozni. 

mondta már, hogy az jó, hogy az anyák és az apák nem éjszakások és nappalosok, de gondozónéniből sokkal több van, nem csak egy anya.

a szülők csodálkozva figyelik, hogy miközben a gyerekeik időthúzva búcsúzkodnak az óvodai szoba ajtajában, fiam köszönés nélkül, hátra se nézve besétál. nincs benne félelem, hogy nem megyünk érte, de a napi elválás egyelőre nem rendíti meg. megnyugtató nekünk, hogy délután mégis örül és elénkszalad. 

viselkedésén, hangulatán, étvágyán, jóalvásán nem látszik szorongás, de rajzai kuszák, feketék, ha bele is kezd valamilyen ábrába (ház, vonat, autó), többnyire átsatírozza, és azt mondja, villám csapott bele, elöntötte az árvíz, elpusztította a földrengés.

ölelést, simogatást, puszit kér és elfogad, de az utcai kézenfogaást korlátozásnak éli meg, gyakran van vitánk és duzzogásunk belőle, hogy a metróperonon kötelező, és nem tud elaludni úgy, ha melléfekszünk, habár kéri. 

kérlel minket, hogy utazzunk el egy vulkánhoz, vagy legalább nézzünk vulkánokról filmeket. pusztító tűzvészről beszél sokat, álomként is meséli, de sosem félelemmel. sokat gondolkodom azon, én mire emlékszem iskolás korom előtti időkből, és igazán nem sok dologra, öt éves voltam, amikor másik lakásba költöztünk, nem emlékszem az első otthonomra, nem tudom feidézni. de fiam mintha nem bízna a felejtésben, mintha eröltetné, azt mondja, hogyha valakinek leég a lakása, akkor örül, hogy másikban fog lakni azután. 

"szerintem lebonthatják a gyerekotthont én már nem megyek vissza, csak nagyon szeretem, mert az az én gyerekotthonom, de ha meggyullad, nem kell eloltani, szerintem, vízzel."

van egy lovacska, és két kisebb, az egyik nagyon hasonlít a nagyra, a másik egyáltalán nem. 

lányom: kell majd még egy nagy ló, hogy mindakettőnek legyen anyukája!

én: és nem lehet, hogy mindakettőjüknek ő az anyukája?

lányom: ennek? de hát ez nagyon másmilyennek néz ki!

én: szerintem az egyiket ő szülte, a másikat örökbefogadta.

lányom: az mit jelent?

döbbenten nézek rá, ezt már mi is sokszor megbeszéltük, de ő évek óta él ezzel a szóval, majdnem törvényi pontossággal tudja. most viszont én akarom megtudni, mi van éppen a fejében.

én: tényleg nem tudod?

lányom: de tudom. csak nem tudom, hogy az milyen.

megdöbbenek és meg is rémülök.

én: hát, ilyen, ahogy mi örökbefogadtunk titeket, ti vagytok a gyerekeink, mi vagyunk a szüleitek egész életünkben, örökké.

lányom csak néz, mimt aki először hallja ezeket a szavakat. gondolkodom, hogy az utóbbi egy héten tényleg nem beszélgettünk erről, de már harmincszor biztosan. 

én: ugye, te tudod, hogy mi titeket örökbefogadtunk, a mi gyerekeink vagytok egész életetekben, örökké?

elismétlen, és választ is akarok kapni rá, hogy most is megértette.

lányom: azt hittem, ez csak egy nagyon hosszú hétvége, aztán visszamegyünk a gyerekotthonba...

ölelgetem, újraelmondom, még este elalvás előtt is, és úgy fáj a szívem... lányom tudja, megértette, és el is hitte, hogy amikor július 5-én hazajöttünk, akkor nem egy hétvégére jöttek, tudja, elhiszi, csak nem egészen biztos benne. amikor januárban elköszönt a nevelőcsaládjától, akkor bizalommal ment haza, azokhoz a szülőkhöz, akiket hónapok alatt lassan megismert, és elfogadott, akikről a nevelőmama elmondta, hogy az igaziak lesznek, akikre rábeszélték őt, hogy jó lesz az, mert az örökre szól, hiszen eddig csak nevelkedett, vigyáztak rá, de most anyukája és apukája lesz, menjen csak bátran. örökre, mondták nekik, ez egy olyan gurulós szó, jó kimondani is, és a gyerekek még jobban is értik, nekik minden végtelen, a mi véges életünkben az örökre se tart örökké, de nekik, ezzel se kell bajlódni, az örökre az örökre van, nincs vége, nem múlik el. 

de mégis "eljött egy idegen néni és egy idegen bácsi (valakik valamelyik hivatalból), segítettek mindent összepakolni és elvittek minket autóval a gyerekotthonba." rövid dolog lehet ez az örökre, gondolhatják, közel van ez a végtelen, hamar odaértek, és mint egy peremről lenéztek róla, na, és az a mélység, ami ott tárult, talán az a végtelen inkább...

mit akarok?

elképzelhetővé tenni, hogy milyenek a hétköznapok egy családban, ahová örökbefogadott gyerekek érkeznek, nem csecsemők, nem tipegők, okos, nagy óvódások.

kinek szól? 

annak a többezer nőnek és férfinak, akik gyerekre várnak, akik már elképzelték magukat egy kisbabával, de nem tudják, milyen lenne az élet egy a "felnőttnél is felnőttebb" kisgyerekkel.

miért kell ez?

mert van minden évben kétezer örökbeadható gyerek, de kevesebb mint nyolcszáz örökbefogadás történik. mivel a gyerekek kevesebb mint 10 százaléka csak a három év alatti, de az érvényes örökbefogadási határozattal rendelkezők háromnegyede 3 éves kornál húzza meg a határt, így többezer gyerek és szülő marad árván. 

hibája és mulasztása bőven van a gyerekvédelem rendszerének is, legfőként abban, hogy miért olyan sokára válik egy elhagyott gyerek örökbeadhatóvá, de a nagyobb gyerekek családbakerülési esélyeit mégis inkább a téves elképzelések rontják, és a kevés forrás, ahonnan ilyen történetek megismerhetők.

mi ha el akarnánk bújni, se tehetjük, fiamnak kedvenc helyszíne a busz és a villamos arra, hogy frappáns és hangos összehasonlításokat tegyen a gyerekotthon és a világ rendszeréről, mint két külön univerzumról - "érdekes, anya, hogy a gyerekotthonban nagyon kevés volt a villamos, vagy inkább egy se, de itt nálatok meg milyen sok van!" - mindenki füle hallatára, és az is közönség előtt hangzik el, ha lányom dühösen azt mondja a testvérének: "hagyj békén, mert különben örökbeadlak!". abban már nincs szakmai vita, és a józanész is azt súgja, semmilyen korú örökbefogadottság nem lehet titok, de a csecsemőkori örökbefogadást diszkréció övezi, olyan érthető diszkréció, mint ami a gyerekek fogantatási körülményeit is körülveszi, de egy öt éves kisgyerek családbakerülése az megtanít arra, hogy már ne is piruljak el, olyan sürgetőek és életbevágóak a kérdéseik és felfedezéseik, hogy készen kell álljunk a megbeszélésre akármikor és bárhol.

ha egy nő gyereket szeretne, akkor összefont karjai közé képzeli, amikor már elengedi azt a vágyát, hogy várandós legyen, hogy szüljön, hogy hasonlítson, de tökéletesebb legyen, akkor is sokáig megmarad az, hogy velem nőjön fel, én ringassam, én legyek az első és utolsó, akit anyának szólít. de hiszem, hogy ezek csak a kellékei annak a nagyobb vágynak, hogy szülővé (nehéz dolog, mert a szülni igéből képződik a szó) akarunk válni, hogy gyerekeket akarunk felnevelni, hogy családdá akarunk lenni. de azt is tudom, hogy példa nálkül elképzelni is nehéz, hogy egy ötévessel is anyává és apává alakulunk nagyon rövid idő alatt, hogy megkezdődhet egy családi élet in medias res. 

ki meséli el, hogy a hatéves is ringatható este, és míg én némán arra gondolok, hogy bárcsak már hat éve is, ő ki is mondja: "kár, hogy kisbaba koromban nem itt voltam", és ki meséli el, hogy "apa, téged már sosem foglak elfelejteni", hogy egy vagyunk a sokközül, ma még nem az egyetlenek, és azt, hogy véglegesek vagyunk még csak mi hisszük el, ők majd meglátják, vakhitnél már óvatosabbak?

én elmesélem!

ami a legelején a legtöbbet segített: a ribizli, a galambpár az ablakpárkányon és az, hogy nyár van.

ribizli történetét az első hetekben naponta többször is el kellett mesélni. ilyen nagy volt, amikor hazajött? előszőr szomorú volt, de mostmár nagyon örül? rögtön nagyon szerettétek? itt a legjobb neki, ugye? ribizli az örökbefogadottságon túl kutyalényével is segít, lányom sokat fekszik mellé, olyankor is, amikor tőlünk elhúzódik, fiam pedig bármikor röhög azon, hogy ráterít egy takarót az alvó kutyára, szól neki, az elindul, és a hátán marad a takaró, ha alig látszik ki belőle, akkor egy szellem, síkítva kell menekülni előle, ha lecsúszik kicsit róla, akkor egy cirkuszilovacska. 

lányom nevelőcsaládja galambokat is tartott. valamikor a múltévben elveszett néhány. hazaérkezésük másnapján lányom  felkiálltott, hogy megvan, megtalálta őt a galambja! a két balkáni gerle felnézett a kiabálásra, és evett tovább a párkányon. évek óta a konyhaablakban etetem őket. olyan mint egy népmese, "adj nekünk magot, a szolgálatodat majd megháláljuk!". fiam őszinte csodálattal kérdezte: tudták, hová költöztél? lányom felelte: úgy látszik, megtudták, és utánam jöttek. megingathatatlanul hisznek benne mindketten, mi meg hálásak vagyunk. a galambok érvényesítették az ideköltözést, azt üzenik a gyerekeimnek, hogy a világ és benne az igazán fontosak már tudnak róla, és elfogadták hogy ők hol élnek ezentúl. 

nyár van. akkor is, amikor esik. ki lehet menni, kint lehet maradni. este is, éjszaka is. a városban is van bogár, béka, giliszta, csiga és kacsa. minden utcában vízcsap, szökőkút. és fagyi. kaptunk rollert és biciklit, messzire mennek és visszajönnek. kérik azt a játékot, hogy mi leülünk, és ők elmennek nagyonnagyonnagyon messzire, mi pedig kiabáljunk nagyonnagyonnagyon hangosan, és akkor ők visszajönnek. az első hónapban kezelhetetlen torokgyulladásom volt, annyit kellett kiabálni. visszajöttek és századszorra is megkérdezték, hogy: "ugye, milyen hamar visszajöttünk? csak elmentünk és visszjöttünk, ittvagyunk!" a megfázást és a kínosságot elvállaltuk a bárhollehetvizezniért cserébe. az első hetekben igazán mosolyogni csak akkor láttam lányomat, ha pancsolt, aztán vacogott és ölelgettük. most még nem tudom, hogyan leszünk a télben, a sötétedés már most is elbizonytalanít, négy utcagyerek  (ribizlivel 5) kiabálunk az üresedő tereken.

ezt nem lehetett se kitalálni, se megtervezni, de még elképzelni se. 

pénteken reggel felmentem hozzájuk, mászkáltunk egy kicsit az erdőben, mondtam, hogy holnap, mondtam, hogy reggel, igen, apa is, igen, autóval, nem, ribizli majd otthon vár, nem, ebédre se jövünk vissza, de azért aludni majd kell, nem, sajnos nincs kert, de a parkok, tudjátok, nem, macska sincs, igen, reggel, igen, holnap, igen, apa is. 

gyalog mentem le a városba, megvettem a fogkeféket, a nemcsípős sampont, egy üveg lázcsillapítószirupot, és így is teljesen készületlen voltam. nem ismerem őket itthon csak az erdőben, a parkban, a fogaskerekűn, a palacsintás büfében, és ők se minket. féltem. jobban emlékszem a félelemre, mint az örömre. a hazaérkezést megelőző napon nem annak tudtam örülni, hogy hazajönnek, hanem annak, hogy nem lesz több gyerekotthon, úgy képzeltem öt évig nem szállok fel a fogaskerekűre. 

olyan nagy dolgokat kellett volna mondogatnunk egymásnak este, hogy ez az utolsó nélkülük, hogy ezentúl már semmi se lesz úgy mint régen, de akkor már három hete semmi se volt úgy, csak valahogy még essünk túl ezen a pár órán. 

és ők hogyan feküdtek le? hogyan aludtak el? hogyan ébredtek szombaton hatkor? nem fogjuk megtudni. ezt sem. 

úgy fogadtak, ahogy szoktak, amióta már a nyakbaugrás van, megkérdezték, haza megyünk-e, mondtuk igen, próbált tőlük búcsúzni a szombati félszemélyzet, de csak úgy intettek, mintha a svábhegyre mennénk csak le fagyizni.

megérkezéskor örültek, izgatottak és kíváncsiak voltak. 

a fiam csacsogott, mindent megfogott, mindenről kérdezett, de néhány óra után visítni és rohangálni kezdett, nem szomorúnak tűnt de nagyon zaklatottnak. lányom valameddig örült a vágyott babának, amit az ágyán megtalált, játszik velünk is, fiammal is, aztán elkomorodik. kérdezgetem, mi baj, javaslom, mit csináljunk de rövid idő alatt teljesen bezárkózik, nem tudunk kapcsolódni hozzá sehogy.

megpróbáltam egy pár nappal ezelőtti gyerekotthonos ebédet rekonstruálni, sikerült, pont olyan vacak lett, de talán mégsem pont úgy, nem ették meg. erőltettem a délutáni alvást, azt hittem úgy kell csinálni, hogy kevéssé térjünk el az eddigi napirendjüktől, tiltakoztak ellene, keserves sírás lett belőle. de akkor már legalább sírták, fiam sírva mondta, hogy nem itt akar aludni, hanem a régi ágyában, lányom pedig szárnyakat akart, amivel elrepülhetne innen a nevelőszüleihez, vagy ha oda nem, akkor szárny se kell, csak az kéne, hogy ne is létezzen. sírtunk velük. és becsuktunk minden ablakot, a hatodikon lakunk. 

elmentünk csúszdázni, házonkívül jobban vagyunk, fiam játszik, lányom kedvesen cseveg és mesél, mintha sosem akart volna elrepülni tőlünk. és húztuk az időt, talán kint is kéne aludni a parkban. 

többször fektetjük le őket, felkelnek, akkor valami új módon próbáljuk, de olyan sok variáció nincsen, és mindig az ágybakerülés a vége, nekik meg pont ez a bajuk, kiabálás, nyafogás, sírás, kiabálás, nevetés, sírás, futkároszás, kiabálás, nevetés, sírás, zokogás. 

lányom sírva mondja, hogy nagyon hiányzik a családja, a falu nevét mondogatja, ekkor már éjfél van, fiam kérdezgeti tőle, hogy jól érti-e, a sírva mondott szavakat, lányom válaszol, hogy, igen, ott szeretne lenni, fiam sírvafakad, hogy ő is ott. lányom dühős lesz rá: te azt nem is tudod, hogy hol van! fiam ekkor már zokog, és bizonygatja, hogy tudja, és neki is nagyon hiányzik. 

mi ülünk és hallgatuk őket, szorongatjuk egymás kezét, én már úgy érzem, hogy nekem is hiányzik az a falu, de nem merném lányomnak mondani. állnak az ágyban, olyanok, mint az egyévesek egy rácsosban, maszatosak a sírástól.

még van egy ötletem, hajnalodik a rövid nyári éjszaka, és elkezdjük egy kis dallamra sorolni lányom nevelőcsaládját, az állatokat, sorba mindenkinek jóéjszakát kívánva, utánuk a gyerekotthon gyerekeit és felnőttjeit, a portásbácsikat is, azokat a gyerekeket is, akik már hónapokkal ezelőtt hazataláltak, elősorolunk mindenkit, teli lesz a gyerekszobánk, baromfiudvarral, galambdúccal, árvánmaradt árvákkal, és ebben a tömegben valahogy elalszanak a gyerekeink. 

óránként kelünk hozzájuk, ők a mi újszülötteink, de alszanak kimerülten, mozdulatlan reggelig. 

legrosszabbkor, de férjem el kell, utazzon egy hétre, mondjuk a gyerekeknek, magyarázzuk, hogy vissza fog jönni, hogy beszélhetünk telefonon napközben, hiszik is, meg nem is, inkább valami mesebeli kalandnak gondolják ezt. nekem is készülnöm kell rá, hogy másképpen lesznek a napjaink nélküle. tartunk ott, hogy már hazamehetnénk, amit ebben az időbeosztásban lehetett ismerkedni, azt kiismerkedtük, mostmár kellenének az esték, az éjszakák, a reggelek a hétköznapok otthon. ha nem jött volna közbe az utazás, a gyerekek gyámja engedélyezte volna a hazaköltözést. nekem is és a gyerekeknek is elege van a gyerekotthonból, huzavona és hisztik vannak visszamenéskor, az ott töltött idejükben egyik büntetésből a másikba kerülnek, engedetlenek, szemtelenek, állítólag. 

fiam nem ismeri a sorbanállást, ahogy nagyon sok más társadalmi elvárást sem, probálom nyugodtan és kedvesen elmondani neki újra meg újra, hogy mi is ez, és mi az értelme, de más felnőttek üvöltenek, megjegyzéseket tesznek rám is, fiamra is. talán, mondani kéne, ez a kisfiu 5 évet élt a hegy tetején egy erdőben, ő egy kis maugli. elgondolkodtam azon is a sorbanállást tanítva. hogy éppen kiölök a gyerekemből valami igazán hasznos önérvenyesítő stratégiát, azért, hogy legyen egy ilyen tarsadalmilag elfogadható beállokasorba stratégiája. és ő maga is megállapította, hogy ötször többet tudott csúszni az óriáscsúszdán, míg nem állt sorba.

lányom szótárában nem csak az óvodás szleng van meg aktívan, nem csak a  kaki-pisi, hanem a kurva, a pina, a kapdbe, és hogy igazán pikáns legyen, a cigány is egy szitokszó. mondják egymásra, mondom nekik, hogy tényleg cigányok vagytok, és ez nem csúnyabeszéd, de ez ellen tiltakoznak. 

összeverekedtek, fiam nyakán van egy mély karmolás. 

én  a szeretetmegvonás módszert alkalmazom, ha büntetni kell, nem csak gyerekekkel, felnöttekkel is. meg fogom probálni megértetni velük, hogy egymást is inkább így büntessék. nem kevésbé fájó módszer ez, de emiatt nem fog az óvónő behívni hetente, hogy lányom megvonta a szeretetét egy társától, de ha megharapja, még a szülők is feljelentenek. 

tudjuk, hogy lányomat bántalmazták, egy fenőtt fogsor lenyomata sosem fog eltünni a lábáról, de ez a múlt, ha érthetőbbé is teszi durva megoldásait, de elnézőbb a világ mégsem lesz.

a gyerekotthonban este fél7-kor besötétítenek, és éjszaka van, a kicsik alszanak, lányom és fiam tévét néz. abnormalis dolog, a nap ebben az évszakban ilyenkor ugy süt, mintha délután három lenne. lányom kérdezte, lehet majd olyan, hogy egyszer este kimegyünk rollerezni? hogy az ördögbe ne lehetne, csavargunk majd egesz este, mint a többi gyerek és kutya. 

fiam mondott valami csunyát nekünk, ültek hátul az autóban, lányom halkan mondta neki: "figyelj, ha ilyen kedves anyukát es apukát küldtek nekünk, nem kéne velük igy beszélni!"

úgy képzeltük az apjuk távollétében az lesz a legnehezebb, hogy ezerszer megkérdezik majd, mikor jön haza, de nem így történt. nem keresik, nem hiányolják, haragszanak és bizonytalanok. nem akarnak beszélni vele telefonon, ha mesélek róla, mit csinál, hogy van, elmennek, nem hallgatják meg.

provokálnak engem is, elfutnak tőlem, elbújnak, nem jönnek. ha leszídom őket, sokáig nem szólnak hozzám, levegőnek néznek. 

egyik nap esett az eső, és köd volt a hegyen, mint novemberben, bent kellett maradnunk a házban, mesélhettem, beszélgethettünk, de ők most tombolni akarnak, ugrálni, futni, valahogy levezetni a feszültségüket. felültek az ablakba, nem magas, jo kis kakasülő, ült fent a két kisrigo, éppen nyugalom volt, mig be nem rontott a pszichológus és rájuk nem üvöltött, hogy azonnal jöjjenek le, mit képzelnek magukról, aztán én is megkaptam a magamét. anyukával kezdődött a mondat, ami után sosem jön semmi jó, ahogy ezt már tudjuk. aztán zörögtek, kiabáltak, örjöngtek, mondtam nekik, hogy megértem, hogy erre most nekik szükségük van, de én kimegyek, mert nem bírom a zajt, igyaztán kint is megkaptam, hogy nem vagyok elég határozott, még ebből baj lesz, az kevés, hogy megszerettek, tekintélyt is ki kell vívni.

két napunk ilyen nehéz, és a következő reggel rengeteg kérdéssel várnak, mintha összeírták volna együtt: hogy egy szobában fognak-e aludni, de külön ágyban-e, hány műanyag dinoszauruszunk van, üvegpohárból ihatnak-e, van e thomas a gőzmozdony, és még sok más praktikus kérdés. mindet megválaszoltam és akkor megkérdezték, mikor jön haza apa, és mikor visszük haza őket. kettőt kell aludni, és apa hazaér, és azonnal jövünk értük, azt felelték, jó, akkor addig már ne jöjjek a gyerekotthonba, csak akkor amikor visszük őket, és akkor autóval jöjjünk, mert fiam hozza a párnáját, lányom meg a pónikat, mind a hármat. azt hiszem, nem akartak már többet elköszönni, újra meg újra visszamenni az intézetbe, elfáradtak. én is rettenetesen fáradt voltam. 

elmentem thomast venni, meséltem örömmel, hogy van már, és zöld, és majdnem elájultak, hogy az nem thomas, hanem a haverja, percy, és igazán nem értették, hogy miért gondoltam, hogy az thomas. nem könnyű dolgok ezek.