ezt nem lehetett se kitalálni, se megtervezni, de még elképzelni se. 

pénteken reggel felmentem hozzájuk, mászkáltunk egy kicsit az erdőben, mondtam, hogy holnap, mondtam, hogy reggel, igen, apa is, igen, autóval, nem, ribizli majd otthon vár, nem, ebédre se jövünk vissza, de azért aludni majd kell, nem, sajnos nincs kert, de a parkok, tudjátok, nem, macska sincs, igen, reggel, igen, holnap, igen, apa is. 

gyalog mentem le a városba, megvettem a fogkeféket, a nemcsípős sampont, egy üveg lázcsillapítószirupot, és így is teljesen készületlen voltam. nem ismerem őket itthon csak az erdőben, a parkban, a fogaskerekűn, a palacsintás büfében, és ők se minket. féltem. jobban emlékszem a félelemre, mint az örömre. a hazaérkezést megelőző napon nem annak tudtam örülni, hogy hazajönnek, hanem annak, hogy nem lesz több gyerekotthon, úgy képzeltem öt évig nem szállok fel a fogaskerekűre. 

olyan nagy dolgokat kellett volna mondogatnunk egymásnak este, hogy ez az utolsó nélkülük, hogy ezentúl már semmi se lesz úgy mint régen, de akkor már három hete semmi se volt úgy, csak valahogy még essünk túl ezen a pár órán. 

és ők hogyan feküdtek le? hogyan aludtak el? hogyan ébredtek szombaton hatkor? nem fogjuk megtudni. ezt sem. 

úgy fogadtak, ahogy szoktak, amióta már a nyakbaugrás van, megkérdezték, haza megyünk-e, mondtuk igen, próbált tőlük búcsúzni a szombati félszemélyzet, de csak úgy intettek, mintha a svábhegyre mennénk csak le fagyizni.

megérkezéskor örültek, izgatottak és kíváncsiak voltak. 

a fiam csacsogott, mindent megfogott, mindenről kérdezett, de néhány óra után visítni és rohangálni kezdett, nem szomorúnak tűnt de nagyon zaklatottnak. lányom valameddig örült a vágyott babának, amit az ágyán megtalált, játszik velünk is, fiammal is, aztán elkomorodik. kérdezgetem, mi baj, javaslom, mit csináljunk de rövid idő alatt teljesen bezárkózik, nem tudunk kapcsolódni hozzá sehogy.

megpróbáltam egy pár nappal ezelőtti gyerekotthonos ebédet rekonstruálni, sikerült, pont olyan vacak lett, de talán mégsem pont úgy, nem ették meg. erőltettem a délutáni alvást, azt hittem úgy kell csinálni, hogy kevéssé térjünk el az eddigi napirendjüktől, tiltakoztak ellene, keserves sírás lett belőle. de akkor már legalább sírták, fiam sírva mondta, hogy nem itt akar aludni, hanem a régi ágyában, lányom pedig szárnyakat akart, amivel elrepülhetne innen a nevelőszüleihez, vagy ha oda nem, akkor szárny se kell, csak az kéne, hogy ne is létezzen. sírtunk velük. és becsuktunk minden ablakot, a hatodikon lakunk. 

elmentünk csúszdázni, házonkívül jobban vagyunk, fiam játszik, lányom kedvesen cseveg és mesél, mintha sosem akart volna elrepülni tőlünk. és húztuk az időt, talán kint is kéne aludni a parkban. 

többször fektetjük le őket, felkelnek, akkor valami új módon próbáljuk, de olyan sok variáció nincsen, és mindig az ágybakerülés a vége, nekik meg pont ez a bajuk, kiabálás, nyafogás, sírás, kiabálás, nevetés, sírás, futkároszás, kiabálás, nevetés, sírás, zokogás. 

lányom sírva mondja, hogy nagyon hiányzik a családja, a falu nevét mondogatja, ekkor már éjfél van, fiam kérdezgeti tőle, hogy jól érti-e, a sírva mondott szavakat, lányom válaszol, hogy, igen, ott szeretne lenni, fiam sírvafakad, hogy ő is ott. lányom dühős lesz rá: te azt nem is tudod, hogy hol van! fiam ekkor már zokog, és bizonygatja, hogy tudja, és neki is nagyon hiányzik. 

mi ülünk és hallgatuk őket, szorongatjuk egymás kezét, én már úgy érzem, hogy nekem is hiányzik az a falu, de nem merném lányomnak mondani. állnak az ágyban, olyanok, mint az egyévesek egy rácsosban, maszatosak a sírástól.

még van egy ötletem, hajnalodik a rövid nyári éjszaka, és elkezdjük egy kis dallamra sorolni lányom nevelőcsaládját, az állatokat, sorba mindenkinek jóéjszakát kívánva, utánuk a gyerekotthon gyerekeit és felnőttjeit, a portásbácsikat is, azokat a gyerekeket is, akik már hónapokkal ezelőtt hazataláltak, elősorolunk mindenkit, teli lesz a gyerekszobánk, baromfiudvarral, galambdúccal, árvánmaradt árvákkal, és ebben a tömegben valahogy elalszanak a gyerekeink. 

óránként kelünk hozzájuk, ők a mi újszülötteink, de alszanak kimerülten, mozdulatlan reggelig.