ilyen gyönyörű tulipántos ruhám nincs, és a nap se süt minden reggel, de valahogy így nézünk ki, ahogy leszállunk a tizenötösről és gyalogolunk az óvodába. de ma a nap is sütött, mondtam is nekik, hogy micsoda öröm, de csaba figyelmeztetett, hogy a föld másik felén este van. mondtam neki, hogy "ez nekünk most itt nem számít", "nincs igazad, anya", mondta erre. nem vitatkoztam tovább. "forog a föld nagyon gyorsan, csak nagyon nagy és gömbölyű, de az utak attól még egyenesek, azért tud járni a tizenötös könnyen, nem azért késik, mert a föld gömbölyű..." de nekem ezek a témák reggel nehezek, én csak szeretnék egyszerűen örülni a napsütésnek, de nehéz ez, mert egy hatalams építkezés melett megyünk el, és az erőgépek működéséről délutánra se tudok többet. 

és ez az első városi karácsony csabának nagyon elbizonytalanító. sokszor siránkozik, hogy már elkezdődött, csak nálunk nincs "karácsonyifa", a gyerekotthonban is biztos van, csak ő már sajnos nincs ott. és a mikulás is biztosan ment már a gyerekotthonba, de őt ott nem találja. már az is felmerült bennem, hogy állítsunk mi is hamarabb fát, meg jöjjön a mikulás, ne várjuk meg a napját, minek magyarázzam századszorra is, hogy nincs még itt az ideje, csak díszítik a várost, mint mi is a lakást, várni kell még. de mégis inkább bízom benne, hogy az idén ezt megérti. 

nosztalgikusak is lettek az ünnepvárástól és szorongóak, ezen az se könnyít, hogy én is aggódom, nekünk is ez az első gyerekes karácsonyunk, szóljon nagyot, de el ne túlozzam, kapják azt, amire vágynak, akkor is, ha hülyeség. mesélnek karácsonyokat, többnyire nem valóságosak, teli van fantáziával, azt is nehezen bogozom ki belőle, mi a vágy benne, és mi inkább a félelem. 

lányom hasonlítani, hozzámérni fogja régikarácsonyához, és ez akkor is el fogja szomorítani, ha csillogóbb és illatosabb lesz a mostani. a gyászév is éppen azért év, mert meg kell legyen minden ünnepből az első új, az első születésnap, az első évforduló, az első karácsony a hiánnyal, készülnöm kell rá, hogy nem lesz ez sem most felhőtlen. az augusztus 20-rol nem is gondoltam, hogy előhívja ezt a nosztalgiát: "piripócson a tüzijáték este kezdődött és reggelig tartott..." mondta sírva, ottani gyerekekről mesélt, és belerúgott csabába, nehéz napunk volt, és nem voltam rá felkészülve. 

csabának ez a sötétség is nehéz, azt álltja, a gyerekotthonban ilyen sötét sosem volt. értem őt, besötétedett, behúzták a függyönyöket, sosem járt kint négy óra után. ez a tél, mesélem neki, ezért van ez a sok gyertya, hétről-hétre többet gyújtunk, ebben a sötétben érkezik a karácsony, és utána már fogy is ez a sötétség, majd meglátja, egyre hosszabbodnak a nappalok. lányomnak eszébe jut, hogy valami üstökös van a karácsonyban, mesélem neki, hogy van ám, és úgy mesélik, régesrégen bölcs embereknek mutatta az utat, hogy odataláljanak a várvavárt királyhoz, követték az útját, és igencsak csodálkoztak, hogy az bizony nem egy palotához vezette őket, hanem csak egy faluszéli istálóba, no, lám, akárhol megszülethet valami csodás, akárhonnan lehet valaki királlyá. "mint mária fia!" mondja, "pontosan", mondom én. 

van egy szakmai nézet, arról, hogy tudom, amit tudok a gyerekem múltjáról, de azt ne vele beszélgessem meg, vele arról és úgy beszéljek, ahogyan azt ő emlegeti. könnyen belátható, hogy ez így helyes, így lehet a gyerek tempójában haladni a feldolgozás felé, így maradhat ő meg egy biztonságosabb, egy átfestett, maga számára elviselhetőbb nosztalgiában, és így árulhat el ő maga a legtöbbet az életéről, akkor is, ha egy hat éves nem is teljesen hiteles forrás, a történetek elfeledett, vagy nem szívesen felidézett részleteit fantázia elemekkel egészíti ki. 

és van egy másik ugyanennyire helytálló nézet a hitelességről, ami több mint az őszinteség, amelyben nem csak a szavaim őszinték, de teljes mértékben kifejezik az érzelmeimet, indulataimat is, hogy mondataimmal azonos vagyok.

három hónap után kezdtünk e két irányelvben összegabalyodni, várható volt, hogy így lesz. kezdődött azzal, hogy már kihátráltam, kifordultam néhány piripócsról szóló beszélgetésből, hogy a magam feszültségét oldjam, az asztaltól felálltam, mosogatni kezdtem, hogy lányom ne lássa az arcomat, és elmotyoghassam magamban, hogy "az a kurva piripócs, az a vadbarom nevelőszülő, az a  tehetetlen gyerekvédelem..."

piripócsról, a piripócsi életről mi rosszat sosem mondtunk, lányom mesélt tárgyilagosan, vagy inkább nosztalgikusan arról, ami az ő élete volt ott, de ezekből a képekből egy lelketlen, elhanyagolt, bántalmazott gyerekélet története áll össze, akkor is, ha lányomnak ez természetes. amin ő csodálkozik az inkább az, hogy most miért nem úgy van., ahogy régen volt: "amikor nagyok leszünk, akkor már meg fogtok verni?, ha fával fűtenénk, akkor mi is ellophatnánk valakitől!, kár hogy nem hallgatjuk a music fm-et olyan hangosan, hogy kijöjjön a rendőrség..."

hetek óta érzem, hogy hülyének nézzük egymást, ő mesél, én érdeklődöm, semmin se hökkenek meg, de mintha provokálna, mintha mégis szüksége lenne már arra, hogy megmondjam, nekem mi erről a véleményem, mintha tudni akarná, mit tudunk mi, az ő elmúlt három évéről, és mit tudjon róla ő maga, hiszen van valami mérhetetlen nagy különbség. és valóban mindkettő jó, mindkettő igazi élet, vagy az egyik nem az? a mostani nem reális? a régi nem volt az?

én még csak kerestem magamban, merre mozduljunk el lányom múltjának feldolgozásában, hogyan segítsük őt, ha most valami szakadékhoz ért a jelene és a múltja között, ha a hétéves születésnapja felé közeledve már alakulnak morális ítéletei a világról, én még csak óvatosan gondolkodtam erről, de ő nagyon határozottan előállt azzal az igényével, hogy beszéljünk erről őszintébben.

egy hétköüznapi konfliktusban hétköznapi, bár számára igen fájó büntetést osztottam ki, és az eddig ismert visszavonulós megsértődés helyett üvölteni kezdett, olyan sérelmeket kiabált ránk zokogva, ami itt őt sosem érte: "ti engem csak azért tartotok, hogy legyen, aki elvégzi a munkát, aki kiszolgál titeket, csak csabát szeretitek, amit csaba csinál, az minden jó, amit én csinálok, azon csak gúnyolódtok, kinevettek, ő csak az igazi gyereketek, én semmit se kapok, nincs semmim, mindent elvesztek tőlem, mindenért engem büntettek meg, én csak csaba szolgája vagyok!"

zokogott és kiabált.

ölbe vettem, és sírtam én is.

és elmondtam, hogy tudom, milyen volt a piripócsi élet, egyszerű, felnőtt, tárgyilagos, de nem finomított mondatokban  megismételtem vádjait, visszahelyezve oda, ahová azok igazán szóltak, elmondtam azt is, hogy nagyon sajnálom, hogy így történt, szomrú vagyok én is, hogy így volt, és megígértem, hogy többé nem kerül ilyen helyzetbe, a szülei vagyunk, nagyon szeretjük, becsüljük, értékeljük őt, nagyon büszkék vagyunk rá, ahogy csabára is, aki igazán a testvére, és aki nagyon szereti őt, ő a példaképe, mindenben szeretne olyan ügyes lenni. 

sokáig sírt még, és egyedül akart maradni.

megértettem, én is egyedül szerettem volna maradni, és sírva gyászolni ezeket az éveket, amiket elvettek lányom gyerekkorából. senki se adja vissza, mi sem tudjuk. a jelene és a jövője van a kezünkben, a múltja nincs. 

fiam szerint a lehel téri metrómegálló meseszép, lányom szerint csak majdnem. de csaba  szerint a batikolt mintás ruha koszos, de aki hordja, az direkt nem mossa ki, mert éppen így szereti. lányomnak van pörgősszoknyája, és van, hogy megmutatja a pörgést, karácsonykor pedig ki lehet majd festve a körme, megígértem.

valamikor fékezett a metró, elkaptam a gyerekeket, és csaba azt mondta: "anya, te megóvod a kicsinyeidet!", de ugyanezen a napon is akar mások gyereke lenni inkább, például boltban a biztonságiőré, ha mi már mennénk, de lányom is szívesen lenne a jégvarázs-elza lánya, mert az tud varázsolni jégből fánkot, mert itt a mi fánkosunknál elfogyott, én meg keressek magamnak másik gyereket, mondja. gondolom, akkor olyat kéne, aki nem annyira szereti a fánkot, nem is tudom.

fiamnak vannak konfliktusai a játszótereken abból, hogy bárkivel barátkozna, megy a napközis nagyok után, "barátocskáim" mondja nekik, és ez többnyire nem jön be a 10 éveseknek. kérdezik tőle, ő hány éves, na, és ezzel csabának pont gondja van, mert nem szokta tudni, valamiért erre a kérdésre leblokkol, ha hármat mond, akkor is el van veszve, ha tizenegyet, akkor pláne, és ezen már az sem szokott segítnei, ha aktuálisan a mikulással jön, vagy általában "az én apukám rendőr"-rel. lányom néha megvédi, tisztázza az életkort, és jön hozzám, hogy "a csabát bántják a nagyfiúk, gyere gyorsan", mondjuk, éppen magyarázzák neki, hogy a mikulás nem létezik, csaba meg mondja, hogy "deigen", a nagyok azt mondják, "elhisszük, hogy létezik, de csak ha leugorsz szaltóval a mászóka tetejéről, vagy beugrasz a dunába", és akkor csaba egy kicsit megrémül, de kivágja magát, hogy "álmodozni azért még lehet". de nem kell félni, mert az ötéveseknek nem magyarázza el senki, hogy nemlétezik, és a hatéves is így szeretné hinni, de abban most egy kicsit bizonytalanok, hogy hihetnek-e abban, hogy nem minden nagyfiú hülye. 

kérdezem csabát, mit kér a mikulástól, azt mondja, majd meglátom, hogy mit kért, ha meghozta neki, majd akkor megmutatja nekem is, nehéz lenne elmagyarázni most, de a mikulás biztosan tudja. próbálok ebben bízni én is. 

nem szeretik a narancsot, hosszú lesz így a tél, de kiderült, hgy a liba és a kacsahús az ehető, talán van már tíz féle menü, amit tudok főzni nekik. végül fiam is megeszi a lekvároskiflit lekvárral, nyáron még csak lekvárnélkül kérte azt. tanítom őket teázni, csészéből elegánsan, csaba már kér zöldteát, neki ez az elnevezés nagyon tetszik, de lányom hozzáteszi, hogy "nem lehetne inkább valami gyerekesebb?". 

Szegedi Juli készített egy interjút a hogyvolt, miértpont, milyenmost kérdésekről. 

van, hogy megkérjük csabát, hogy ne beszéljen. és akkor énekel. és van, hogy megkérjük, hogy ne is énekeljen. és akkor szírénázik. és megkérdezi, hogy azt akarjuk-e, hogy csendben legyen kicsit, mert ha igen, akkor sajnos az nem megy, mert neki beszélnie kell. 

fel tudja mondani a leckét (mint a kisvuk, hogy a sötétség a barátunk), "nem harapunk meg senkit, de nem is köpködünk, és nem is nyalogatunk meg senkit, a metrónál a gyerekek kezét fogni kell, nem mondjuk senkire, hogy köcsög, mert annak nincs értelme, hogy valaki egy váza, de akkor is bántó". és ilyen felmondott mantra lett mostanra az is, hogy "minket egy cigány néni szült", amit újabban kiegészít azzal, hogy "inkább elköltöztünk onnan, volt egy másik apukánk, azután a helgáék, és utána ti", szandra kiigazítja, hogy "és egy kis gyerekotthon", de megvonja a vállát, mi pedig hozzátesszük, hogy hazaértek, itt a vége a sornak, de arra fiam félrebillenti a fejét, széttárja a kezét, mintha azt mondaná, "én ezt nem tudhatom". azt hisszük, tényleg nem tudja, majd nagyfiú korában, ha addig nem csaptuk be sokszor, elhiszi nekünk, de ez az ötéves kisfiú most ennélkül a bizonyosság nélkül él, és ezért haragszom nagyon, hogy megtörténhetett velük az a sikertelen örökbefogadási kísérlet. 

várjuk a hivatal kötelező látogatását, utánkövetés, így nevezik, támogató dolog, nem ellenőrzés. lányomnak is mondom, "semmi gond, ismered a nénit, aki jön, találkoztatok piripócson is", de hátraveti a fejét, és tiltakozik, "jaj, ne! én biztos, hogy elbújok az ágy alá!" Pár nappal később akarok megint beszéni vele erről, de ő nem szeretne, bizonygatom, hogy semmi se változik, csak látni akar téged, hogy jól vagy, hogy jól vagyunk mind, nem szól semmit, de látom rajta, hogy nem hiszi. mintha nekem hinne, csak abban nem tud hinni, hogy bármi rajta vagy rajtunk múlhat, akármi megtörténhet, mittudjaő, felkapja egy nagyobb szél és átteszi valahová.

de az mégis jó, hogy a fiam jól fel tud mondani leckéket, hasznos!

utazunk a buszon, ölben vannak a gyerekek, szembe ül le velünk egy asszony, és nézeget minket, majd így szól:

csaba kibamul az ablakon, látszólag nem figyelt, de a legjobbkor odaveti:

nehezen értem meg, amit lányom mesél, a szavak szintjén értem, csak azt nem értem, hogy miért... időt nyerek azzal, hogy fiam gyakran tényleg nem érti. hallgatom őket, kimászom a döbbenetből, magamban itélkezem és dühöngök, elátkozom a nevelőszülőket, a gyerekvédelmet, a sorsot, és amire meg kell szólalnom, már többnyire nem vagyok bántó, nem becsmérlem és érvénytelenítem lányom korábbi életét, azt az életet, ami neki valódi, természetes, és igenis szerethető, ami így is veszteség, onnan érkezett, elvárhatja, hogy tiszteljük. de nagyon nehéz. 

- jól van, csaba, majd akkor én inkább magamra fogok mosni!

- de akkor elszédülsz!

- ?

- bevered a fejed.

- ezt nem értem…

- a mosógép kemény, de lehet, hogy be se férsz..

- nem a mosógéppel, hanem egy lavórban.

- ?

- magamra fogok mosni.

- ez mit jelent?

- hogy én mosom ki a ruhámat.

- jaaa. de miért?

- csak.

- de a gyerekek nem is tudnak mosni…

- és ha én tudok!? mint piripócson minden nap.

- magadban mostál? mert nem volt mosógép?

- de volt. minden gyerek magára mosott, előbb a bugyit, aztán a zoknit. rákentem a szappant, és akkor úgy.

- fúúúúj…

- és akkor kicsavartam, leellenőrizték, de még csöpögött egy kis víz, sajnos. anya, én magamra akarok mosni!

- én szerintem mosson a mosógép inkább, annyi más dolgot lehet csinálni…

- de én magamra akarok mosni!

- tudod, mit? amikor sátrazni megyünk, akkor majd mosunk esténként mi ketten a fiúkra is! jó lesz így?

- jó.

“na az lenne egy csúnya dolog, ha valaki elrabolna titeket tőlem”, mondja fiam, és ökölbeszorított kézzel fenyegeti meg a világot, hogy meg ne próbálja senki, mert annak vele gyűlik meg a baja.

az egyik ok, amiért az örökbefogadni akarók nem mernek óvodás korú gyereket fogadni, az a félelem attól, hogy fog-e majd, tud-e majd kötődni. bűvös egy szó ez, az is használni kezdi a felkészítő tanfolyam után, akinek ez eddig nem is volt a szótárában, úgy, mintha ez a képesség kizárólag azt a kisgyereket fogja majd jellemezni, vagy éppen nem jellemezni, akit őhozzá rendel az élet. 

bármiféle szakmai tudás nélkül megéri végiggondolni - ha nagyjábol megértettük a szó jelentését, vagy csak ráéreztünk, hogy valami olyasmi a kötődés, ami megtart egy kapcsolatban minket, akkor is, amikor az nem a legkényelmesebb - hogyan is van másokkal ez, valóban olyan pompásan kötődik-e mindenki, minket beleértve, vagy felfedezhető, hogy a kötődés mértéke kiben-kiben nem is olyan egyforma, pedig alig van köztünk árva. az, hogy felismerjük a kötődések csorbaságát, még nem olyan megnyugtató, de ha hozzágondoljuk, hogy ezek az így-úgy, sántikálva kötődők mégis egészen rendes és teljes életet élnek, akkor már lehet egy kicsi bizakodni. 

aki örökbefogadásra adja fejét (és készíti fel szivét), az szeretne kapni egy életkort a szakemberektől, arra vonatkozóan, hogy hány év árvaságon belül kötödő még a gyerek, és mikortól biztosan nem. és a szakma pedig ímmelámmal, de kijelent számokat, óvatosan hozzátéve, hogy ez azért sokmindentől függ, de abban megegyeztek, hogy aki az első négy évét egy intézményben élte, vagy aki ezeket az éveket a jóég se tudja, hány helyen töltötte, na, neki a kötődése, finomanszólva, elfuserált.

ezzel én sem vitatkozom, de hasznos lenne, arról is kérdezni a szakmebereket, mit jelent a rosszúlkötődés, mi következik abból, mert, ha erről nincs semmilyen valós elképzelésünk, akkor ez csak egy rémisztő jóslat, hogy kegyetlen nehezek lesznek a mindennapjaink, munkás a közeljövőnk, és tragikus a távoli, és  bolond, aki ezt így is vállalja. 

ismerünk olyat, vagy legalább ismerünk olyat, aki ismer olyat, aki sűrűn vált munkahelyet, meg még szakmát is, és hol itt él, hol ott, az egyelitőn vagy óceánokon úgy repül át, ahogy mi (a jólkötődők!) a körút másik oldalára megyünk, szakít, válik, vagy ami igazán irigylésreméltó felháborító, sosem házasodik meg. amíg nem szökött be a világlátásunkba a kötődés fogalam, úgy neveztük őket, a szabadok, a bátrak, a világpolgárok, a bohémok, és eszünkbe se jutott sajnálkozni afelett, hogy valamiylen pszichés képességük nekik jaj, de nagyon hiányzik. pedig minden bizonnyal ők azok a nemigazánjólkötődők, akiket meg szeretnénk úszni, ha arról ábrándozunk, milyen is legyen az örökbefogadott gyerekünk. 

milyen az én gyerekotthonos, ötévesen és kéthónaposan hazakerülő fiam kötődése?

nem könnyű ezt megmérni.

vannak apróságok, amiket a rosszkötődés számlájára írok, hogy nekem legyen egyszerűbb vagy bonyolultabb: ahogy játékaihoz, kedves tárgyaihoz viszonyul, ami ha elvész, eltörik, üssekő és fapapucs, nem hiányzik. pedig mondhatnám azt is, mekkora nagy zen ez a gyerek, hogy ilyen bölcs menyugvással enged el bármit. élete első héliumos lufija két sarkot jött vele, aztán ámulva nézte, ahogy eltűnik a fehér lufi a tejfehér égen, és szokta mondani, ha ott jövünk, ez a lufivesztőhely. a vágyott tűzoltóautót valami, a birtoklásnál erősebb parancsnak behódolva le kellett dobni a hatodik emeletről, és ha szóbakerül, sosem az autót emlegeti, hanem azt a csodás mozdulatot, ahogy ledobta, és csak azért nem büszke rá, mert a jószülő ezért egy kicsit haragszik. adta már el a kutyaribizlit a villamoson, és lecserélné nővérét a legbohócabb játszótéri haverra, 2 perc és három helyzetkomikum után, és nem hitegetem magam, minket is elcserélne ma még, biztos vagyok ebben. 

de mit számít ez most? plasztik kincseit elszórhatja, a kutyát nem adhatja el, olyan kiskorú, hogy nem szerződhet, rokonait, csaádtagjait nem választhatja meg, és ami a lényeg, mi kötődünk hozzá, és megtartjuk itt az életében, ez most rajtunk múlik, nem rajta. könnyű belátni, hogy ma abból lenne nagy baj, ha mi nem kötődnénk hozzá megfelelően. de akkor miért nem erről beszélgetünk a felkészítő tanfolyamon, miért nem a mi kötődési képességünkről, miért egy ismeretlent probálunk megítélni kötődésből születési év alapján..?

és később?

nem tudom.

ha a kötődés belső motivációja nem is tanulható, de az biztosan, hogy hogyan is néz ez ki, megtanulja majd, hogyan kell ezt csinálni, aztán majd csinálja, amennyire tudja.

félbehagy majd regényeket, hegedűtanfolyamot, sakkjátszmát, elhagy majd országot, barátot, szeretőt, családot? lehet.

nem is tudom, most gondoljam végig miket hagytam már én félbe és el, vagy majd elég csak akkor. 

nekem most jólesik őt egy nagyon szabadlelkű kisfiúnak gondolnom, akit a szeretetünk idebörtönöz, a gondoskodásunk egy kötőfék rajta, de majd szabadonengedjük, ha felnő, és úgy lesz boldog vagy boldogtalan, ahogy ő akar.

ma nem a kötődéstől jó egy napunk, hanem attól, ha jólérezzük magunkat együtt, ha csinálunk valami viccet, ha megértünk valamit ebből a bonyolult világból, ha egymáshozbújunk, ha lehet örjöngeni, futni, ugrani és mászni. és nem a nemkötődéstől nehéz, hanem attól, ha dühösek vagyunk, ha elszúrjuk, ha elfáradunk, ha kétségbeesünk, ha nagyon sok a szabály, ha időre megyünk, ha hamarabb zár a fagyis, ha áramszünet van, ha hajat kell mosni.

megették a heti rendes mákostésztaadagjukat, fiam már el is ment az asztaltól, már nem készültem semmire, már nem akartam semmi fontosabbat végiggondolni, annál, hogy előbb mosogassak, vagy előbb fektessük le a gyerekeket, amikor lányom mákszemeket öt ujjára szedegetve, merengve megkérdezte:

- ti tudtátok, hogy én egy intézetben nőttem fel?

mindig furfangosan kérdez, én pedig csak találgatok, mit akar megtudni.

- én úgy tudom, hogy egy családban éltél babakorodban, aztán rövid ideig intézetben, és amikor ovódás lettél, akkor már piripócson∗, aztán egy kicsit megint intézetben, és onnan jöttél haza. te hogyan tudod?

- én is így. de voltam még helgáéknál∗ is. 

- igen, ezt elfelejtettem, piripócsról helgáékhoz mentél, onnan a gyerekotthonban, és onna ide haza. miért kérdezted most?

- hogy jól tudjátok-e. köszönöm a vacsorát, kaphatok tejet?

ma tél lett, mi meg csak keresgéltük, hogy mit adjunk rájuk a biciklizéshez, miközben magyaráztuk, hogy lefagy a kezük, értsék meg, hogy kesztyű is kell, fiam meg csak akadékoskodott, hogy nem is esik a hó, lányom meg fintorgott, hogy fiúsapka. aztán az, hogy sáljainkat próbálgattuk rájuk, az már tetszett nekik, meg a varróholmi feltúrása félpár kesztyűk után, amit igazándiból kisegerekhez gyüjtögettem, de üssekő. készületlenül ért a tél minket, de a kérdéseikkel már nem hoznak zavarba. 

duzzogás van elalvás előtt, fáradt vagyok, elegem lesz, kiveszem fiam kezéből a sárkánytankönyvet, és a hatalmas, különleges alkalmakra tartogatott, fehérgandalf hangomon azt mondom, kapcsolják le a lámpákat. lányom megsértődik, azt mondja, hogy akkor ő csak a piripócsi barátaira fog gondolni, ránk már biztosan nem, könnyedén felelem rá, hogy "ne zsarolj, szandikám", meglepődve kérdez vissza, hogy "ne?" "ne, bizony!" mondom én, és fiam megkérdezi, miről beszélünk, de már nem magyarázom meg, csak kívánom a jóéjszakát. van, hogy azt már tényleg nagyon kívánom. 

vacsora előtt a szobájukba száműzöm őket, már nem is emlékszem, hogy miért, de megvolt rá az okom, fiam kitrappol, magasraemeli az orrát, és azt hiszi, valami nagyot kérdez ezzel, hogy akkor mostmár vissza akarjuk-e inkább vinni a gyerekotthonba őket. "nem akarunk, és nem fogunk, ti a miénk, mi a tiétek vagyunk, sipirc be a szobába, mert most öt percig tényleg nem akarlak látni titeket!" sebzettek, de zsonglőrködnek is a speciális helyzetükkel, nekem pedig már nem kell mindenen meghatódnom, súlyos kérdések is feltehetőek súlytalan, talán már jól is mérem fel ezt. talán már azt is el tudom fogadni, hogy néha nem jól.

és az sem baj, hogy holnap, a tél második napján vesszük majd csak meg a kesztyűket és a mamuszokat, nem késtünk még le semmiről. háromszor vesztünk ma össze, büntettem, vígasztaltam, büntettem, de hajtogattam papírrepülőt, és ha akarok, csak arra emlékszem a mai napból, hogy fiam mondta lányomnak: "igaz, hogy nekünk még soha senki nem hajtogatott ilyen szuper repülőt!?"

(∗a nevelőszülőket, családtagokat, a sikertelen örökbefogadóikat, és a falut, ahol lányom élt nem a valódi nevükön írom)

ezeket mindig a trolin beszéljük meg, én ülök lányommal az ölemben, fiam kettővel vagy hárommal arébb ül, kiabál át hozzám a reggeli tömeg pedig mintha egy teniszmérközést nézne, úgy váltogatja a tekintetét köztünk:

- Itt is lesz karácsony, vagy csak a gyerekotthonban van?

- ünnepelnek a családok, persze! nemsokára készülünk rá otthon, díszítünk fát, a ti szobátokban lesz, megyünk majd vendégsébe, mindenhol lesz karácsony.

- kiskoromban is volt karácsony, csak tegnap (gondokom, az előző karácsony) már nem volt ott izabella és ramóna, mert elmentek amerikába, szandra meg nem lakott még ott, de kaptam vizipisztolyt, csak sajnos a kicsik eltörték, aztán már kivitték a karácsonyt. majd itt is kiviszi valaki a karácsonyt?

- mire gondolsz? a karácsonyfát? 

- nem, a karácsonyt. hogy már el kell pakolni mindent.

- sokáig tart majd az ünnep, elkezdődik, amikor készülünk rá, csinálunk díszeket, lesznek fények, amit éjszaka se kapcsolunk ki, díszitünk karácsonyfát, készítünk ajándékokat, sok meglepetés lesz, leírjuk, mi mindent szeretnénk kapni, nem lesz ovi...

- de ki viszi ki?

- újév lesz, szilveszter, megünnepeljük az új évet, és utána szépen elpakoljuk a karácsonyi díszeket, leszedjük a karácsonyfáról is. de hetekig bent lesz a karácsony, és mindenhol a városban is, majd meglátod, nagyon szép lesz..

- és a gyerekotthonban van még valaki akinek meg kell csinálni a karácsonyt, vagy ott már nem kell?

- talán van még. leszállunk, futás!

megyünk le az aluljáróba, fogom a kezüket, fiam a szabad kezét szürkére majd feketére húzza a falakon, korlátokon, és tovább kérdez:

- anya, mit mondtál, hogy milyen eszter?

- nem tudom, mire gondolsz csabikám, mikor mondtam?

- a trolin! hogy megünnepeljük!

- jaaa, szilveszter! amikor az utolsó napja van ennek az évnek, és kezdődik egy új év.

- és mi lesz az újévkor velünk?

- azt nem lehet pontosan tudni, de lesz születésnapotok, te 6 éves leszel, szandra 7, megint kitavaszodik, megtanultok úszni, csinálunk sok remek dolgot...

- minden átváltozik?

- nem igazán, ilyenek lesznek a napok, mint most, játszunk, eszünk, biciklizünk, alszunk, együttvagyunk...

- akkor mi az új?

- hát, az év. mi nem leszünk újak, csak az év lesz új, azt mondjuk majd kétezer-tizenöt.

-húúúúúú, hallod, szandra, az nagyon nagyon sok, kétmillióezertizenötmillió! ugye, anya, hogy az nagyon sok! de sokat éltünk már!

lányom meghúzza a kezem, hogy hajoljak le hozzá, mert súg valamit: 

- majd mutassuk meg karácsonykor csabának a csillagkiszórót, vegyünk, jó?!

- mit mond szandi? anya, mit súgott neked?

szandra válaszol: 

- hogy kapjál majd karácsonyra új tűzoltóautót, ahelyett, amit kidobtál az ablakon.

- na, hát az tényleg nem volt okos dolog, hogy kidobtam... de az még régen volt, most már a kétmillióöttízmillióezer évben ilyet tutira nem fogok csinálni, mert már tizenötkettőmillióezer éves leszek, mint apa, olyan öreg. és van egy ötletem, anya!

- na?

- majd mi apával kivisszük a karácsonyt, ha már unalmas, te meg szandival addig olvashatsz mesét, valami árnyikásat, mi elvisszük apával a karácsonyt a gyerekotthonba autóval, amikor nekünk már nem kell, hátha kell nekik, de ha nekik nem kell, akkor elvisszük a hadihajóra, tudod, anya, a háborús hajóra, ami legyőzött egy másikat, mert különben nem lenne most ott kikötve, elsűllyedt volna... kétezermilliótizenötezer, az nagyon sok, hú, de régen vagyok már itt...

.

"zenélő dobozt szeretnék nagyon!", mondogatta, "kinyitják, és akkor zenél..."

lányom olyan maga is gyakran mint egy csukott zenélődoboz. tudom, hogy zenélne, ha ki lehetne nyitni, csak nem mindig lehet. a fiam meg egy fecsegődoboz, és nyitva. tegnap este mondta, hogy visszamegy a gyerekotthonba, mert ő itt nem beszélhet eleget. kérdeztük tőle, öltözik-e, indul-e azonnal. felháborodott, hogy ilyen éjszaka ő nem tud indulni. adunk elemlámpát, mondtuk. vigyorgott, hogy az úgy jó "öklet" de inkább marad. 

fiam fecsegő, lányom frappáns.

vásárolunk délután, fiam felül a kocsira, lányom bekucorodik az aljára. nehézkesen válogatunk, és győzködjük egymást férjemmel valamelyik polcnál, fiam elmagyaráz valamit, ahogy szokott, "érdekes, hogy" az eleje, itt jön valami felfedezés és "mivel" a közepe, és jön a szerinte logikus magyarázat, de ebből az összesre (napi 30) nem tudunk figyelni, képtelenség lenne. lányom kidugja fejét alulról, int, hogy valamit mondani akar (a keveset beszélők nyeresege, hogy őket mindig meghallani): ne haragudjatok, hogy szólok, de sötét este lesz, mire hazaérünk.

férjem öltözteti hazamenésre fiamat, időjárásnak megfelelő lesz a végeredmény, és a saját ruhái vannak rajta, de az óvodai öltözet, nem amiben mentünk, megmondom, hogy nem tökéletes, de nem baj, férjem szabadkozik, hogy csaba mondta, hogy ezt kell felvenni, és lányom döbbenten kérdezi: Apa, komolyan tőle kérdezted, mit kell felvenni...

kár hogy nem lehet nevetni rajta ilyenkor, azt nem szereti. de sírni már tud. rettenetes volt pár hónapja az az összeszorított szájú néma zokogás. Kisrigó, mit kellett és mit nem lehetett 6 éven át..?

a zenélődobozban a kis balerina gyönyörű, lányom szerint. mondta is, ha ő ilyen gyönyörű lehetne, ő is mindig egy tükör előtt forogna. nekem higgyetek, olyan csunya az kis műanyag baba, és olyan szép a lányom!

ma reggel kitaláltam, a hajamat én is úgy választom ketté, ahogy lányomnak van, féloldalasan. hasomlítunk, az egymásratalálás genetikája.