apát leszúrja csaba  a farsangon, de csak vicc, meg nem is igazán, és lehet, hogy nem apát, hanem másnak az apját, de inkább azt sem, a zorro vagy batman jelmez jó, amúgy, csak tűzoltónak öltözne be a zorró inkább, és akkor nem is kell a fekete köpeny, de itthon jó rohangászni benne, csak a tűzoltó, az nagyobb hős a tűz miatt, aztán végül az sem, semmi sem, de csaba zavartalan jön-megy az álruhások között, fel a szinpadra is, feszengjen az, aki izzad sárkányruhában, vagy akit szorít a korona, neki jó így, jobb már csak mezitláb lenne, viszont aludni zokniban lenne jó, csak akkor jön a bőrbomba, de nagyon unalmas már a harisnyanadrág (anya, ez biztos, hogy nem lányos?), menjünk ki, maradjunk, nem kell kesztyű, nagyon fázik a kezem, inkább legózni, nem kell levinni a ribizlit, de miért nem voltunk ma sehol, az aldi az nem valahol, az csak az aldi, a balaton csak nyáron van nyitva, viza meg már nincs a dunában, de legalább nem eszi meg a kishalakat, a tisza meg egy folyó, egy másik duna, az oriáscsúszdákkal is vajon mi lehet, jó kis esténk van, ugye anya, jók nem vagyunk, az igaz, dehát sok rosszaságot megtanultunk már, azt is kell gyakorolni valahol.

és ezek csak a májkrémeskenyeret eszik meg szívesen, a császármorzsát sem.

lányommal beszélgetünk:

csaba felkiállt még az úszódarú-napitémát megelőzve:

szandra közbeszól:

bemondják a megállót.

lányomra rá akartam beszélni a spanyoltáncosnőjelmezt. mert nem értek a maszkabálhoz, hogy ő igenis sápadt tündér szeretne lenni. magyaráztam, hogy keressünk egy barnahajú karaktert, felháborodottan kérdezte, hogy "anyaaaa, miéééért?!", és akkor ez még csak a küllem, ahhoz már hozzá se kezdtem, hogy a személyisége se rózsaszíntündéres, mert megbántottam volna.  vannak azok a kislányok, akik hétköznap is hordhatnának szárnyakat, vannak, akik hordanak is. szandrán félrecsúszik a szárny, amikor cigánykerekezik, haja belegubancolódik a kis fejdíszbe, ez nem ő. érteni kezdem, hogy erről szól a jelmez, másnak lenni. csaba csak tűzoltó akar lenni, de végülis ő héköznapokon is. őt is sértegetem zorróval, lovagokkal erdei állatokkal, manófélékkel, sok baj van velem mostanában. 

voltunk misimókuson, csaba kiabált, ahogy az le van írva az általános bábszínházi gyermek természetrajzában, hogy "misííííí, a tigris, vigyááááázz!", mondogatta, mi lesz, szerinte, és olyan boldog volt, hogy puszilgatta a karom. telefonnal fel akartam venni a hangját, de rámkiabált, hogy "anya, tilos felvételt készíteni!", szégyenkeztem, elraktam. vettünk a büfében kis üvegben cukorkát, és nagyon boldog voltam, hogy nem mi voltunk előttünk a kislány, aki a másodikfélidőt azzal töltötte, hogy vágyakozott hátra, csak apjával egyezkedni fordult előre, hogy esetleg ő is kaphasson ilyet. egyet azért hibaztunk, ki is kaptunk: sutyorogva megígértem csabának, benézhet a függyöny mögé a végén, de a nézőtérnéni rajtakapott minket a jelegzetes fekete műanyagpadlón, eloldalogtunk. 

olyasmik vagyunk, mint egy igazi család, van 38 perces harisnyahúzás. megmakacsoljuk magunkat csabával mindaketten, négyen hatfélét vacsorázunk öt időpontban, és végül se elégedett senki, és van olyan este, amikor már annyi intőt kiosztottam, hogy csokoládét is osztok fogmosás után, "mamikám, mamikám!" mondogatják. 

a közösségiközlekedésben (ami tömeg) még mindig színfolt vagyunk, bár mostanában kevés a gyerekotthon témakör, de nagyonsok a halál, halálutániélet, örökélet, örökhalál, kicigány?, kinem?, miért nem tudsz cignyul?, ja, anya, mert te nem vagy az!

lenne igény több izgalomra: menjünk repülővel angliába, autóval havas hegyekbe, trolibusszal oroszországba(?), űrhajóval valahova, de már az is jó lenne, ha biciklivel az óvodába. szerintem meg, jöjjön a nyár, és nem leszünk így bezárva.

mamikám, papikám, becézget minket, szép a ruhám, finom az illatom, ne haljunk meg soha, nem költözik el, akkor sem, ha felnőtt lesz, legjobbmama, legjobbapa vagyunk. ha nem éppen gonoszok, utállak, nemvagyigazi, nemtemondodmeg, nemteparancsolsz.

testvérségük mostánaban valóságosabb lett, mondják, hogy hasonlítanak egymásra, és lányom örömmel állapította meg, hogy bizonyos régenvolt szomorú történelmi esemény idején ők még nem éltek, mert együtt voltak anyukájuk hasában biztonságban. az ikerséget nem kérdőjeleztem meg, a biztonságot főleg nem...

többet alszanak és kevesebbet esznek. az utóbbin ki tudok borulni, nyolc hónapja vannak gyerekeim, biztos ki szokás borulni azon, eszik-e eleget a nyolchónapos. de el tudok menni este moziba, nem aggódom túl sokat, és nem képzelem már azt sem, hogy csak én tudok minden helyzetet megoldani. ugyanakkor az is kiderült, hogy sok nehézséget éppen én okozok. óvodaidőben alszom is, nem is aznapi, múltévi fáradtságot, meg ha lehet ilyet, előre is. 

- elment az anyukája...
- miért?
- csak. mer' így döntött.
- és most mi lesz?
- mindent szétdobált, meg összetört...
- mi lesz most a kisfiúval?
- semmi. apukája eljön.
- és ő fog rá vigyázni?
- csak meglátogatja... aztén egyedül marad a házban...

(csabát egy ideig látogatta a vérszerinti apa a gyerekotthonban...)

csabának elve lehet az újévújélet, és úgy bámult az ovónőre, mint ki előszőr látja, de úgy is ült kabátbansapkában negyedórát, mint ki először ül, nyugodt maradt, de tökéletesen értetlen abban, mit jelenthet az, hogy "csabikám, kezdj el vetkőzni", és úgyhiszem, akkor se lett meg ennek a jelentése, amikor átöltöztettem. végül mégis egyedül vett fel cipőt: visszahúzta az utcait. 

de már ébredéskor tudhattam volna, hogy valami mesében leszünk ma, amit nem én írtam, mert szandra félszárharisnyában rajzolt valami réberit, és közben lassan magyarázta, hogy "panka testvére manka, manka beír egy könyvbe titkos szavakat, amit majd csak az oviban nyitnak ki újra, a trolibuszon csukva marad", itt csaba fájdalmasan beleüvöltött, hogy  "nem megyek oviba, tilos a könyvbe beleírni, nem megyünk trolival, csak kukásautóval esetleg." szandrát ez cseppet se zavarta, felrajzolt egy szekrényt az asztalra és azt mondta, "csaba, te ülj fel inkább  a polcra!" 

"nem fogok!" mondta csaba, és szerintem se fog. lehet, hogy ma semmitse. 

decemberben sírtam fáradtságtól, kétségbeeséstől, tehetetlen dühtől.
nem készültem a karácsonyra, csak felvérteztem magam a bajok ellen, inkább volt haditervem, mint ünnepi menetrendem. minden eddigi felnőttkarácsonyomban azt hittem, azt a sok szép díszt, süteményt, ajándékot és játékot gyerekekkel lesz majd igazán mesés elkészíteni, nappal együtt, alvásidőben pedig varrom majd a különleges mackókat, legendás lényeket. nem csak az elképzelés idegen, de mintha én sem ugyanaz lennék, aki ezt gondolta. volt még tervem az utolsó négy óvodai napra, ahogy közeledett, abból egyet már csak ágyban akartam tölteni, egy másikat meg szaunában, és akkor fiam beteg lett, és az volt a legnagyobb gond, hogyan menjen a lányom óvodába (hogyan, hogyan? dacosan és csalódottan!), és mit mondjak csabának, amikor bemászott az ágyunk alá, ahol az ajándékaik voltak. nekem már senki se mondhatta volna, hogy a vajaskifli nem menü, a keksz meg nem sütemény, de aztán rájöttem, hogy a húslevest szeretik, és azt lehet egésznapon át főzni, megteremti az illúziót. ilyen illúzió miatt mentem el huszonharmadikán kilenckor egy bevásárlóközpontba, mert valaki azt mondta valakinek a trolin, hogy nyitva leszenk a boltok tizenegyig, de valamit félreérthettem. és huszonnegyedikén reggel kelt fel nap, és olyan megnyugtató volt, hogy én már megyek a lehelpiacra, de még ki se pakoltak, ki se sült, meg se nyitott, nincs még váltópénz, tanyasicsirke csak rendelésre, mit gondolt a kishölgy, karácsonyvan. és akkor a kishölgy hazament, megvette a sarkifűszeresnél a város legdrágább kroaszonjait, megreggeliztette a családját, és mint akik ráérnek csavarogtak a városban. mert tényleg ráértünk. 

decemberben sírtam fáradtságtól, kétségbeeséstől, tehetetlen dühtől, és egyszer boldogságomban, amikor megértettem, hogy tényleg van ilyen, hogy csendeséj. majdnem éjfél volt, zuhanyzás nélkül elaludtak a gyerekek, összeszedtük a csomagolópapírokat, és a fényes fa maradt meg alatta a szuszogás. vannak gyerekeink. 

szandra december elején vacsora közben magyarázta, hogy egy tündér kéne neki, ami pörög, felrepül és visszajön, csaba felvont szemöldökkel hallgatta, legyintett, és ezt mondta: "ostoba kívánság!"

neki lett igaza, tudtuk is előre, de megvettük, akármit megvettünk volna. lett neki, ez a lényeg, nincs mit kezdeni vele, de birtokolni jó. 

ami fontosabb, hogy megtudta magárol, hogy tud legoinstrukciókat helyesen követni, a türelme is elegendő hozzá, és tud korcsolyázni, meg trambulinon szaltót.. 

kiköttötte, hogy legyen csillag a fa tetején, egyszer azt mondta, azért, mert piripócson nem volt, máskor azt, legyen, mert ott is az volt. végül nem felejtettük el, lett, de a "csillagkiszóró" most is ittvan a fiókban, azt csak megvenni nem felejtettük el. a piripócsi fa nagyobb volt, mondta, miközben a hatfokú létra legtetejéről tettem fel a csillagcsúcsot. azt is létráról díszítettétek, kérdeztem, nem, a földről, felelte. azóta tudom, hogy a piripócsiak sokkal magasabbak. sírunk-nevetünk ezen. 

téliszünet van, minden nap nézhet mesét, nem alszik délután, van itthon jégkrém. ha még az oriáskerékre is felülnénk..!

ha csaba nehezebb, rosszkedvűbb, akkor szandra jobban van. forditva is így van. hálásak vagyunk ezért, a tartalékenergiánk is fogytán, abban bízom, hogy ezeket januárban újratöltik az éves kerettel. 

lányom elkérte a ruháimat, amikorra belenő, már nem olyan csúnya neki a hajam, hogy ilyen sárga, azt mondja, de a kezem még mindig olyan fehér, mint egyes legofiguráknak, ami fura. de jó az illatom. anya lesz majd ő is, de kisbabája lesz, nem ilyen nagy gyerekei, mint nekünk vannak, gondolom, úgy érti, inkább szülne. és lehet, hogy rendőr lesz, mint apa. de lehet, hogy állatgondozó. férjhez nem megy. de lesz esküvője. és erről jut eszébe, hogy mikor nézheti már meg a mi esküvői képeinket, amiben nekem nagyon gyönyörű a ruhám. amikor először kérte, mondtam, hogy nem volt olyan ruhám, amire gondol, de ezt nem fogadja el. lehet, hogy elmegyünk egy ruhaszalonba, ezen ne múljon. de lakodalmat is rendezhetnénk, lehet a koszorúslányom, ha ez olyan fontos neki. 

még mindig van egy csomag a karácsonyfa alatt, mert ovónéni mondta, hogy tegyék a fa alá. ezt minden gyerek érti, csak csaba nem, ő vár a további utasításra. "- kinek készítetted, csabikám? - a karácsonynak!" minden nap kérdezem, kibontjuk-e, kié, kinek készítette, át akarja-e adni, de csak azt ismételgeti, hogy a fa alá kell tenni. olyan könnyen megérti, hogy nem esnek le azok sem, akik a földgolyó alsó felén sétálnak éppen, korrekt anatómiai ismeretei vannak már, számol, betűz, de ez a karácsony nehezen áll össze. amikor befejeztük a fadíszítést, reménykedve kérdezte, hogy akkor most ez volt a karácsony, ugye, ennyi, nincs tovább, mi pedig lelkesíteni próbáltuk, hogy most jön még a csoda, a fa alá titokzatosan kerülő ajándékok, csak menjünk le a ribizlivel sétálni, de sírt, hogy ne legyen ajándék, nem menjünk sehová, ez a "karácsonyifa" a karácsony, ne legyen már semmi. beteg is lett karácsony előtt, nyűgös volt, sírós, kedvetlen. 

csabával decemberre lett nehéz, júliusban a kedvünket kereste, augusztusban a helyét, szemtemberben kedves-idétlen óvodás lett, októberben engedetlen, novemberben ámultunk, milyen okos. most gyakran szomorú, többet alszik, és minden de minden a gyerekotthonra emlékezteti. egy faág is, egy tányér, egy vitamintabletta. leül, lefekszik a játszótéren, buszmegállóban, nem tudja megmondani, mi baj, de egyszer mondta azt, hogy fáj a szíve, és úgy egészítette ki, hogy fáj a szívében valami. 

annyi minden fájhat.

egy playmobil kisfiút a morzsás, maradékos tányérjába állít:

- itt él ez ebben a mocsokban, nincsenek szülei...

- nem lakik gyerekotthonban?

- már nem, az is megszünt.

- miért nem él egy nevelőcsaládban, mint szandra?

- túl sok a papír, nem lehet elintézni...

- szegény...

- csak itt mászkál, amíg fel nem nő.

azt is mondja, várja, hogy eljön a férfi, aki a meghiusult örökbefogadó. kétszer érkezett meg, ilyen történt nincs is a gyerekvédelem utóbbi évtizedeiben, alig lehet elhinni, megismerkedtek, majd elbúcsúztak, és mert úgysem akadt más, újra jöhettek. nem is tudom, valóban várja, hogy betoppan az a legelső apafigura, vagy inkább aggódik, mi van ha betoppan, mivel tartoznak ők egymásnak? emlegeti most sokat, nincs történet, csak a személyét, és az asszonyt sosem. szandra megjegyezte rosszallóan, minek mondogatja ennyit, azt felelte, nem tudja. 

perszehogy a legotűzoltóállomás tökéletes lett, a favasút is, a kettő együtt is, összerakni pedig nekünk nagy öröm, ő azért egyszerűsítette, vagy legalábbis gyorsította volna. vannak olyan, egyébként nagyon jól kitalált, legorészletek, amiket én minden éjjel visszarakok, ő pedig amint felébred, leszed, valamiért neki nem olyan jó. ez most a mi tanulásunk, hogy mégse szóljunk ebbe bele, és majd ne bomoljon meg az elménk akkor se, ha a kastély és a tűzoltóállomás darabja végleg és kibogozhatatlanul összekeverednek, mert már vannak jelei (a keveredésnek, meg az alacsony toleranciánknak is).