-anya, mi az a regény?
-egy hosszú történet.
-mint az élet... - sóhajt csaba.

csaba: -koraszont miért mindig a felnőttek esznek?
én: -nem tudom. talán mert kávéval a legjobb az.
csaba: -miért nem isznak kávét a gyerekek is?
én: -szívdobogásérzésük lenne tőle.
csaba: -mint amikor ugrálok meg futok a szobában?
én: -úgy.
csaba: -csak a felnőttek már nem szoktak futkározni annyit...
én: -legtöbben nem.
csaba: -akkor úgy is lehetne kávé helyett, hogy egyedül bemennek a fürdőszobába, nem kapcsolnak villanyt és félnek, az is olyan érzés... kicsit jó, meg kicsit rossz. mint a kávé szaga.

csaba egy pamutgombolyagot magasbaemel, és szandrának kiabál:
- most eldobom ezt az igazi kézigránátot, figyelj!
- csaba, magyaráztam már neked, mi az, hogy igazi... - sohajt szandra, fejét ingatja.
- de azért játékból lehet igazi! -méltatlankodik csaba.

-anya, árnikának meg szegénydzsoninak miért bizsergett a szíve?
-mert megszerették egymást.
-az fáj?
-inkább bizsereg.
-akkor fáj. jobb lesz csak óvatosan megszeretni valakit.

szandra -emeli fel mutatóujját csaba- úgy építsd a legót, ahogy ábrándozva van! lépésről-lépésről -teszi hozzá.

csabának van egy új lovacskája.
- még ezt a lovat se neveltem fel...
- még kiscsikó, csabikám?
- neeem! még nem adtam neki nevet!

csaba mérges rám a trolin: elegem van belőled, kilakoltatom magam az 56-osok terére, és ott fogok petrezselymet árulni, de ti nem vehettek!

az én szivem egy kávéház - mondta csaba, és körbevigyorgott a trolin.

-a háborúban mindig a rosszak győznek?
-... nem is tudom...
-mert a jóknak túl gyenege a szívük, talán azért... - fejtegeti csaba

sokat veszekedtem vele. zuhanyzás után a nyakamba bújt és cincogta:
- megpróbálok jó lenni.
- és menni fog, csabikám?
- szerintem, nem.

-anya, szandra még meddig hömbörög?
-mit csinál, csabikám?
-dúl-fúl csak magában...

én: eper, puncs, rumosdió, kávé, csokoládé, citrom, virágméz..
csaba: itt állj meg! mi?
én: virágméz. méz. 
csaba: azt kérek! 
én: biztos? 
csaba: várj egy kicsit, gondolkodom...
én: sorra kerültünk, kérni kell. mit gondolsz, szereted a méz fagyit?
csaba: én azt gondolom, hogy csak a kelbimbót nem szeretem, de azt meg nem is tudom, mi.

-akkor te meg tudod, mi vagy?! egy ku....!
-anyaaaaaa, csaba azt akarta mondani ram, hogy kuki!
-neeeeem! 
-de azt mondtad, hogy ku!
-igen, mert arra gondoltam, hogy kupleráj.

fekszenek az ágyban, férj és feleség vagyunk, mondják. 
a "férj" felkel a "felesége" mellől.
-megyek dolgozni, te is dolgozz itthon!
-én mit dolgozzak?
-ágyazz be, és utána neveld fel a gyerekeket!

-menjünk most erre! - döntök hirtelen a zebránal, loholnak utánam.
-anya, megfigyeltem, hogy te mindig más utakon vezetsz minket... - csóválja fejét lányom.
-jómegfigyelés! tudod, én nagyon unom a megszokott utakat...
-ezt is észrevettem. 
-nagyra becsülöm a változatosságot.
-mi az, hogy nagyrabecsül? - kérdezi fiam
-értékel, elismer, fontosnak tart.
-én nagyrabecsülöm a tűzoltókat! - lelkesedik fiam.
-nem, csaba, neked tűzoltómániád van. - helyesbít lányom, és hozzáteszi: - én pedig nagyrabecsülném, ha nem mennénk új útra mindig...
-nézzétek ezt el nekem, nagyon unalmas minden reggel ugyanaz az útvonal...
- nem baj, mumilla, mi téged is nagyrabecsülünk! - mondja lányom és vigyorog.

csaba sírva ébredt egy álomból, amiben nem arra a vonatra szállt fel, amin mi utaztunk és az aldiba ment, hanem egy másikra, ami a vágóhídra. nem mondtam meg neki, mi is az a vágóhid, ez nekem is nehéz, az egyik legnehezebb szavam, pedig igazán mindenre válaszolok, igazán mindent elmesélek. azt is mondtam, hogy anyáknapja a szülőanyjuk ünnepe is, gondoljunk rá, bár csaba vállatvont, hogy neki nem megy, mert nem ismeri, a telefonszámát se tudja, de szandra felhívta rá a figyelmét, hogy kellett találkozzanak, pont amikor született. hogy cinikus vagy szép, hogy csabának az idén a születésnapja anyáknapján volt, ezt nem tudom. 2020-ban megint így lesz, 11 éves lesz, akkor már 6 éve a fiam, az már több, mint amennyit nem, én is már úgy szeretem a számokat, mint csaba, pedig nem is. a számokat még mindig előbb szerethetem meg, mint az énkicsipónimat, vagyis szandrakicsipóniját. a tavasz az utolsó évszak, amit még nem csináltunk együtt, megvolt mindkét születésnap, karácsony, húsvét, most megint nemtudom, a névnapok mikor vannak, de majd felírom mostmár, kitelik az egyesztendő, már mondtam nekik, hogy lesz hazatérésbuli a parkban, csaba meg mondta, hogy ha majd biciklin megy oda, és sokan lesznek, akkor azt fogja mondani, elnézést, szabadna egy kis utat! de tényleg kezd udvarias is lenni, megmondta  a kaluznak, hogy kedvesellenőrnéni, ne tessék haragudni, hogy zavartuk az utasokat, de egy kicsit futkosni támadt kedvünk a testvéremmel! sok a panasz az óvodában rá mégis, mondjuk, én is tudnék rá panaszkodni, figyelmetlen, szemtelen, verekedős, irígy, hazudozó, de ez olyan átlagoshatéveskisfiú leírásának tűnik.  szandra pedig zsonglőr szeretne lenni, mostmár egészen biztos, hogy nem rendőrállatorvos, hanem tűzzsonglőr, mint a lány a parkban, aki tudtad, anya, hogy cigany? szerintem is cigány származású, de te honnan tudod? mert olyan ügyes mint én, és a bőre is ilyen barna. szandra már iskolábairatott, nem szabad mondanom, hogy iskolás, mert akkor kelletlenkedik reggelente, hogy minek viszem az oviba, ha már. amúgy is későn akarnak feküdni, és későn kelni, vakációszagú ez már. néhány dologban elmaradok. még mindig nem tanítottam meg őket cipőtkötni, és nem tudnak úszni, minden nap van miért szégyenkeznem. olyan is van, hogy miattuk, szálltunk már le troliról megállókkal hamarabb, jöttünk már el vendégségből hirtelen, és fordultam már el a játszótéren, mintha nem az enyém lenne, aki azt mondta, sípszó. tejószagúrezeda, hogy miken tudnak veszekedni, egyszeregyes legokockán, sorrendeken, ahol nem is tudom előre, az elsőhely vagy éppen a második a jobb, de mindegy, ezek nem múlnak rajtam, hacsak nem a mégnagyobbbajok, amik éppen miattam mérgesednek el, mert nem állom meg, hogy bele ne avatkozzak. 

"anyaaaa, anyaaaa..." kiabál csaba éjszaka, "mi a baj, csabikám?" kérdezem, és meglep, hogy még nem alszik, "az a baj, hogy szeretlek..."

én is csak nehezen értem meg őt, de őt mégis könyebb, szandrában annyiminden beszorul még, csaba okosan mondja, és pontosan, csak bele kell, képzeéjem magam a helyébe: fél, hogy elveszít. jóneki, de nem alapértelmezett, nem megkérdőjelezhetetlen, olyan elvesztésfélelemmel él együtt, amivel mi felnőttek élünk. a gyerekszív se más, ha már sebesült. 

egyszer szandra is elmondta, hogy fél. csaba emlegette a majdnemörökbefogadóit, azt mondta, azt hitte, ők lesznek a szülei, és ezen mélázott, hogy milyen különös, hogy miért nem, és kérdezett engem, hogy igazán, végülis miért nem? nehéz kérdés, azt szoktam mondani, hogy meggondolták magukat, mégsem akarnak gyereket, van ilyen, nem akar mindenki. szandra komolyan megkérdezte: "ti akartok?" 

de csaba igen bátor is. a bicikliszervízben lapogatták a hátát, hogy 11 küllőt tört el a lábával, és az meg nem is tört el?! megmondta az apja, hogy tarsa el a lábát, mert veszélyes, ha beakad a kerékbe az nagybaj. elhitte, de meg kellett próbálni. elhiszi azt is, hogy az üvegbe nem szabad beleharcolni ököllel. elhiszi, de biztosan addig fogja próbálgatni, amíg egyet be nem tör. csabát is csak önmagától nehéz megóvni. 

tavasz lett. nőttek is egy kicsit. meg változunk is, amiben együtt az jól összesímul, amiben nem, ott harcolunk. da a hasonlóság se könnyű, négyből hárman utálunk koránkelni, négyből hárman ezért morgolódunk reggelente, és egymásba marunk, de ez is jobb, hogy már világosban. ha nincs kabát, lesz fagyi, mondtam, ez is eljött. menni kéne úsznitanulni. "anya megíííííígééééérted...." mondják gyakran, mert elég könnyelmű vagyok. jókat veszekszünk olyanokon, hogy miért nem szórják ki a homokot a cipőjükből, miért nem osztoznak meg veszekedés-örökharag nélkül a többezerdarab legón, öltözni-vetkőzni, és a gombonyomáson, akár lift, akár jelző, veszekedve mondom, hogy "én ebbe nem fogok beleszólni, én ebből, gyerekek, ki akarok maradni!" de máris bennevagyok, éppen úgy rikácsolok, mint ők, nevetséges, az is okosabb lenne, ha a gombnyomásért harcolnék én is. 

csaba volt locsolkodni, szandrát locsolták. csaba örült, hogy bejut idegen házakba, "lesznek ott gyerekek?" kérdezte, de ez annyit jelent, lesz-e ott játék. szandra meghallgatta a verseket, és a szabad-e után kivárt pár másodpercet, és utánozhatatlan hangsúllyal mondott igent, benne volt a zavartság, meg a meghívás is egyszerre, nem csak utánozhatatlan, de feledhetetlen is nekem. 

a kínai óvodástárs elment 6 hétre kínába, hazajött, és érthető, hogy érzékenyebb lett a másságra, üldögélt szandra mellett, én a harisnyahúzásban segítettem neki, és megkérdezte:

szandra bólogatott, és hozzátette:

8 hónap alatt kiismertek.  de azt hiszem, már hamarabb is. majd egy évtized mulva elmondom nekik, hogy éppen ezekkel a jellemhibáimmal küzdök, akkor majd már négy évtizede. megkérdezem akkor tőlük, hogy tapasztaltak-e valami javulást legalább. gondolom, majd megvonja a vállát a tizenhétéves válaszként. 

ezek a gyerekek minket nem tisztelnek. tökjó. nincs bennük semmi hála. tökjó. 

én tisztelem őket és hálás is vagyok nekik (nem is csak azért, hogy félkilecre elalszanak). ez is tökjó.

az elfogadásom és szeretetem kerekebb és tisztább, és jenetősebb is  mint azok a labilis pillanatok (percek), amikor fiam vagy lányom megmondja, hogy dög vagyok. olyankor tényleg dög vagyok, ők meg gyerekek, azzal a döntésilehetőséggel és szabadsággal, ami olyan kevés, hogy ezért nem könnyű gyereknek lenni. 

"milyenjó, hogy a réginév csbában van r betű! ugye, anya?! sajnos az újnév csabában nincs. ugye, anya, milyen kár!?"

kéri, írjak neki le szavakat, neveket, másolja, megkeveri a betűket, akkor kéri, hogy olvassam fel a megkevertet, röhögünk, és a végén le kell írni a réginév csabát is mindig. próbálok semlegesen viszonyulni ehhez, könnyebb lenne azt mondani, nemlétezik ez a név, ha nem hiszed, kérdezd csak meg a nyilvántartóban, se száma, se lakcíme, felejtsd el! persze, hogy nem mondom ezt. nem mondok semmit. csabának 5 évnyi önmaga, nekem nem ő, nekem a réginév nem ő, őt én csak magamnak ismertem meg, csak a mi viszonyunkban, de a réginév engem is elhúz valahová, egy ismeretlen fiatal férfihez, aki a vérszerint apja. hasonlít? nem hasonlít? egy születéstörténethez, amiről semmit se tudunk. egy fiatal nőhöz, aki szeretve vagy gyűlőülve, de viszonyult ehhez a névhez. 

szandrátol sosem halljuk. előttünk sosem használja. aztán mégis elmeséli, hogy az óvodában valaki csúfolüdott a nevével, kérdezem, hogyan tekeret ki, és egy réginévből alakítottat mond. 

csabától a játszótéren szoktak úgy elköszönni: szia, réginév csaba! ilyenkor mintha ő maga is csodálkozna ezen, nem emlékszik, hogy elmondta, csak valahogy kiesett belőle. 

fürdés után meztelen rohangál és óbégat: 

-réginév csaba, réginév csaba, réginév csaba, réginév csaba...

hát, persze, nincsenek rajta a gondosan válogatott ruháink, éppen senkinek se kell nagykomolyan bemutatkoznia, már egy órával ezelőtt is szinte aludt, most felébredt a fürdéstől, de inkább csak félálomban van.

szandra ül az ágyán, fésülködik és ingerülten rászól csabára:

-abbahagyhatnád már ezt a réginév csabázást. csak régen volt ez a neved, mostmár nem. 

csaba leül, pizsamáját forgatja, rázogatja, és halkan, panaszosan mondja maga elé:

- tudom. de néha azért nevezhetnétek úgy egy kicsit...

és nem nevezhetjük. nem nevezhetjük kétféle néven, pedig nem olyan nagy kérés ez. de minek neveznénk? a réginév csaba neki önmaga, nekünk egy történet, egy mozaik fontos darabja, de a sok hiányzó darabka miatt, nem is igazán érthető. az újéletet el kell fogadnia, és az újnevet is. elfogadni, és önmagát érteni benne, nem tudom, mennyi idő ez, még gyerek lesz-e, amire sikerül. 

olyan kicsi fiú, olyan nagy zsákot cipel. ez is egy olyan helyzet, amiben nem tudom kivenni a kezéből a terhét, csak megyek vele,  kísérem.

szandra szólt, hogy koszos csaba kabátja, jóhavanegylányod.

micsoda felfedezés volt kipakolni a kölyök zsebeit!

(nem nézem a zsebeiket, meg a párrnákalá, meg az ágyalá sem. nagyok, magánélnek. nem nézem meg szandra fényképezőgépén a fotókat, csak ha mutatja. bízom benne, hogy megérti az összefüggést, és egyszercsak már nem veszi el a telefonom.)

mutatom a kabátzsebek tartalmát: 

további súlyos zsebtitkot sértek, de mutatom az enyémet is: 

a genetika nem DNS-ben van. hanem a találkozáskoban, a sorsban, a végzetben, meg az elfogadásban. olyan tudományos tény, amit nem is akarok igazolni, a képeket is csak azért mutatom, hogy velem örüljetek, hogy nolám!

lányomat kérdeztem ma reggel, megmutatja- e, mi a van a zsebében. aha, mondta: 

azt kell elfogadnom, hogy ez az "elég-érdekes-anya-hogy" kisfiú a gyerekem, ittésmost, mindegy, mi volt régen.

kell éljen bennünk is egy mese, ma még nem is kérdezi, de mégiscsak valahonnann jött, és mi fel tudtuk mondani, hogy babakorban nevelőszülő, de nem volt jóhelyen, ezért egyévesen már csecsemőotthonban. aztán megtalálok egy lezárt borítékot, amit a gyerekotthonban kaptunk, és mivel a gyerekekkel egyszerre, a borítékot bedobtam egy fiókba, nem értünk rá felbontani sem, ebben pedig a következő áll: "csaba két és félévesen érkezett hozzánk, eleinte nagyon nyugodt volt, és azt mondogatta, apa és anya jönnek érte, de ahogy eljött az este, rájött, hogy nem így lesz, de egy otthonról hozott párnával el tudott aludni." ebben a borítékban találok még korházi zárójelentéseket, ezekben két néven szerepel és három helyen lakik, valóban egyik sem a gyerekotthon. egész nap émelygek, megint valami újdonság, egész más a történet, ha egy kilenchónapost helyeznek másik világba, mintha egy beszélő kétésfélévest.

ezekre a megdöbbenéskre nem gyógyír, hogy beleolvasok lányom nevelőanyjának kötelezően vezetett naplójába, amit még sosem tudtam elolvasni elejétől-végig, és nem váron azt az időt, amikor majd ő olvassa:

"...eljött a karácsony, ilyenkor szandra ugy csinál, mintha jókislány lenne, de csak addig, amig meg nem kapja az ajándékát, amit aztán senkinek nem ad oda. végre a hó is esett, kimentünk szánkózni, ezt az egész család élvezte, csak persze szandra nem. mindennel bosszant minket, és tudja, hogy bosszantó, éppen ezért csinálja, és ezt meg is mondja. nem fogadja el a házirendet, ha nem azt csinálhat, amit akar, megsértődik és nem beszél senkivel. szerintem ő egy ilyen nehéz gyerek marad, én már mindent megtettem, amit lehetett, már nem tudok segíteni neki..."

a titkos örökbefogadás titkossága arra vonatkozik, hogy nem tudhatunk sokat a gyerekeink életéről abból az időből, amikor még nem a gyerekvédelem "védte", de hanyag, kusza és ellentmondásos iratanyag keletkezik a gyerekvédelemben eltöltött időröl is, és ha ez sok év, akkor egy sötét, mély kút gyerekeink eddigi élete, holott minden pontosan dokumentalva lehetne. 

a napokban levelet is kaptunk. az eddig illetékes gyámhivatal áthelyezi a gyerekek aktáját másik hivatalba, erről  tájékoztatnak minket (úgynevezett utánkövetést ír elő a törvény, azaz rendszeresen ránéznek a családra, mindenki jól van-e). az iratban gyerekeim neve a régi név, lakcíme a gyerekotthon, anyjuk neve a szülőanya. az a hivatal írja így, aki szeptemberben határozott arról, hogy a réginevű gyerekek már nem is léteznek, újnév, újélet, újanyakönyv, mintha csak én szültem volna őket. szakmaiatlan és rosszérzéstkeltő ez a levél, talán írok is gyerekeim nevében, hogy a réginevűek kérik az utánkövetést, ők, az újnevűek inkább nem is, ha ilyen otromba ez a hivatal.