vannak még elsők: mandulaműtét, kórház.

ezen is túlvagyunk. úgy illet volna, láttam másoknál, hogy kihozzák a sápadt félalvót, az sír, nyöszörög, ha nincs még másfélméter, anyja ölébe fektetik, és lehet túlvagyunk-könnyek mögül nézni, hogy alszik a gyermek, és mindjárt jobb lesz. de csaba altatva is csaba, persze. ölben nem maradt meg, fel akart kelni, aludni semmiképpen se, "hol vagyok? hagyj békén! nem látok! hol az orrmandulám? de most hol van, hová tették!? felkelek! engedj el! hol vagyok? nem tudok beszélni!" valahogy kiderült, hogy örökbegyerek (úgy szokott, hogy nagyon fehér vagyok, ő meg egy pár barnaszem a feketeszempillákkal, és forszírozzák ezt), és akkor csudájára jártak, hogy milyenokos, milyenszép, és azt mondja, "anya", főleg ez, milyen mesebeli. tényleg, pedig kéne mondania, hogy "örökbefogadóanyám", ha nem lenne ilyen slendrián, hogy csak anyázik. voltak látogatói sokan, meg ajándékok, a lányok empátiája és irigysége fárasztó belső harc volt, csabát már kérni kellett, ne kérkedjen a sztárvórsz űrhajóval, mert irgumburgum, és bevonom, de csak ki kellett várni egy huszonégyórát és már ismét darabokban van, már nem olyan bosszantó, és R2D2 közepe is ki lett cserélve egy sárga kockára, fürdőruhában van, mondja csaba, a lányok meg már csak vállatvonnak, lassan elfelejtjük ezt a mandulaügyet. de még lábadozik, ez annyit tesz, hogy a lábain ugrál, de főleg itthonvan, és tanítom, hogy a csend is nagyon jó, a barátunk, mint a rókának a sötétség, de inkább elmegyünk biciklizni, amúgy az időjárás kegyes, jól időzítettünk. 

pár hétköznap már csak és itt lesz az ünnepes december, térdig járunk majd az ajándékokban és a kételyekben. látszik, hogy idén dzseni lesz nehéz, ahogyan csaba volt tavaly, vannak már jelei. sírt már amiatt, hogy nem jön ide télapó, és csaba suttogta neki a szomszédágyról, hogy jönni fog, és mesélhet neki vicceket addig is, hogy jobb kedve legyen, de dzseni nem akart jobbkedvet, és végül csaba is azt mondta, nem fog jönni, nesze, ha így akarod. aztán reggel a fényképei közt ébredt, mind aludtunk már, amikor azzal megágyazott magának. "nincs semmim" mondogatja, és tényleg mindenből kevesebb van neki, ahogy egy újszülöttnek, nem ment le még annyi ajándékalkalom, csak az újszülött nem reklamál, de ha csak őt ajándékozzuk, nem állunk meg a kettő előtt. ügyeskedni kell, mert csodás este lett, amikor vettem neki egy pár csizmát és egy kardigánt, elalvásban is azt emlegette, nem a sirámok voltak (igaz, szandra is azt emlegette...)

évvégi dolgok ezek, szandra határozottan kéri, menjünk el piripócsra, dzseni (nevelőott)honvágyát érti, beszélgetünk is róla kettesben, akkor elmondja, hogy el szeretne látogatni oda, meg azt is, hogy "tudod, anya, én onnan el akartam menekülni". és váratlan - én azt hittem, erről többé már nem hallunk - csaba azzal állt elő, hogy meg akarja látogatni azt a férfit, aki majdnem örökbefogadta, mert "nagyon kedves volt, hiányzik, és biztosan én is hiányzom neki". piripócsot megígértem, de itt nem tehetek semmit, "elbúcsúztatok egymástól" mondtam, de csaba pár nap múlva azt felelte, "nem búcsúztunk el, nekem csak úgy megmondták, hogy nem ő lesz az apukám, és nem jött többet". 

felszállt a vonatra csaba gyerekotthoni óvónője.

csaba volt az óvoda napi két órában egy erdei sétára.

fiam arca kipirult, fülei vörösen égtek, örült, és mintha kísértetet látna, bámulta, és nézett ránk, hitetlenkedve csóválta a fejét. 

mind mosolyogtunk, én háládt adtam a sorsnak, hoyg éppen egy békés pillanatban talált minket balogklári, a két kisebb az ülemben ülve, szandra velem szemben rajzoltak a kis vonatasztalkán, és pont meg is fértek rajta, úgyhogy balogklári csak azt látta, hogy idill és "de nagyot nőttek", és "nahát, már három, és hogy hasonlít". ülőhely nem volt a közelünkben, csaba követte a tekintetével, hová ül le, vett egy nagy levegőt, kisóhajtotta, és azt mondta, "rajzolok balogklárinak valamit".

a kis cetlire erdőt rajzolt gyorsan (eszembe jutott, hogy balogklári jellemzésében benne van, hogy "csabika nem szívesen rajzol, formái nem felismerhetőek), leugrott az ölemből, kihúzta magát, "megyek, jó?" kérdezte, bátorítottuk és tétován elindult. szó nélkül adta át, biccentette hozzá, mint ki csak annyit akar közölni, innen ismerjük egymást, az erdőből, innen indultam. 

visszajött, megpuszilt minket, "kérek új lapot!", mondta.

rajzolt egy nagy házat, fordított ötössel felirta a házszámunkat, kérte, ellenőrizzem, jó-e, felállt, és elindult, visszalépett puszit adni, és balogklárihoz szaladt. megmondta, hogy "itt lakom, troli is jár, ez az otthonom, amúgy az óvoda napsugár, az óvónéni mártaésjudit, szandra már iskolás"

visszaszaladt, félrelökte dzsenit, hogy a kisasztalhoz férjen, szó nélkül készítettem az új lapot, vonatot rajzolt, sínt, de már nem szinezett, kapkodott. nem engedtem elszaladni már csizma nélkül, nemsokára leszállás, dadogva, izgatottan magyarázta öltözködés közben, hogy "a fakardod is meg akarom mondani, van fakardom, nem kicsi, hanem nagy, igazi fakard, engedjetek!"

"balogklári - kiabálta futva- van fakardom, nagy, igazi, a hatodikon lakunk, a parknál, tudok úszni, biciklim is van, csillagokháborús legót majd fogok kapni, a tesóimnak is van pár dolga, nagymamánál voltunk kétnapra!"

így mondja el egy hatéves fiú, hogy jólvan. 

(én is nagyon jól vagyok)

szandrának és csabának a piripócsi élet, és a gyerekotthon már a "nemfelejthető" emlékdobozban van, ez már nem fog elveszni, és bár nem emlékeznek azelőtti időre, de elhiszik, hogy volt valami, tőlem várnak rá mesét, és én is csak mesét tudok. dzseni mostani életkorában és zavartságában csak úgy tudja elképzelni, hogy a nevelőszülőnél kezdődött az élete, és az egyszerűség kedvéért, őt a nevelőmama szülte. a kettő veszekszik vele e  hite miatt, én csak finoman cáfolom, amiért ő haragszik. talán cáfolnom se kéne, lehetne úgy is, hogy igazat mondok, ha kérdez, és ha nem kérdez, nem mondok semmit. csak ne szeretném annyira  az igazságot... magamat sem értem, bármilyen fantáziálásba belemegyek, egymást licitáljuk túl a képtelenségekkel, de ebben a témában nehezemre esik megengedni ezt nekik, még jó, hogy mégsem én uralom, mit képzelnek el, még jó. 

de a dzseni-szotáram már alakul: értem, mikor azt mondja, "segíts játszani", és nem felelem rá, hogy "meg tudod csinálni egyedül is, nincs szükség segítségre", már tudom, hogy azt kéri, legyek vele. 

megpróbálok hetenként leszokni valamiről, legkisebb gyerekem sokat farag rajtam: most elhatároztam, hogy nem korholom amiatt, hogy mindig (MINDIG!) kacsaláb veszi fel a cipőjét. elég ha csak megkérem, cserélje át. megértettem, hogy a kacsalábcipő nem egy önálló jelenség, hanem egy tünet. tünete annak, hogy dzseni testhatárai is elmosódtak, élettere is aggasztóan kitárult, és felőle nézve minden nagyon bizonytalan. és a legtöbb, nekem fontos dolog, neki érdektelen, most nincs ideje arra, hogy jól vegye fel a cipőt, nincs ideje azt sem érzékelni, hogy kényelmes-e a járás, minden idegsejtje azzal van elfoglalva, hogy valahogy hazataláljon itthonra, hogy érezze a helyét a mozaikban, és önmagát érzékelje pont olyan és akkorra darabkának, ami idefér. szekálhatom én azzal, hogy a fekete ceruza nem barna, eröltethetem én az anyakönyvi életkorának megfelelő meséket, meg a villával evést, arra jó ez csak, hogy önmagamat frusztráljam ezzel. meg kicsit azért a gyereket is, ha még nem lenne elég baja. csaba jó tükre ennek a jelenségnek, hogy én mindent ki akarok igazítani, mert az óvodában már másik asztalhoz ültettek, hogy ne nevelje dzsenit az étkezések alatt. 

hogy', hogy' nem, én sosem veszem kacsaláb a cipőmet, de azt nem veszem észre mindig, hogy saját elvárásaim miatt botladozom egész nap. de szerencsére a gyerekek rámszólnak. 

párnapja egy délután, amikor még éjjel is meleg volt, a játszótéren ért el az ősz. felkapta a szél a homokozót, kerestem, melyik gyerekem szórja, melyiket ültessem ki magammellé, és vegyük át újra a homokozói illemet, de a szél volt az. a szelet még én se nevelem, de haragudtam rá a homok miatt. az ősz miatt nem haragszom, meg azért sem, hogy rövidek lettek a hosszúujjak, és lábszárközép a hosszúszár, ezeknek lehet örülni, csak majd kell megoldás rá. hatkor kelünk, olyan mint az extremsport, megcsinálom, és egésznap büszke vagyok magamra. de az arcmosáson három felvonásban vitatkozom, akkor szoktam feszültem a hajamat babrálni, amikor szandra indulásipillanatban, kabátban megy vissza ezért. második nap volt konfliktusa egy másodikos fiúval. biztos vagyok benne, hogy rólam nem tudtak a másodikosok, amikor elsős voltam, asszem, az elsősök sem. most csaba is iskolás akar lenni, vagy járni karatéra, azt szandra is akar, dzseni meg már jár (dzseni mindenre jár, és mindent tud, és iskolás). ha holnap lenne karácsony, nem tudná az angyalka, dzseninek mit hozzon. olyan mintha még vágyakat is nekünk kéne adni neki. a karácsonyt nem én találtam ki, szandra meg csaba beszélnek róla, szerintük felhőboltban vesznek ajándékot az angyalok, és nem is igazi játékboltos dolgok, hanem felhőből vannak gyúrva. "persze, lego felhőből..." mondtam, de csaba rámkiabált, hogy "anyaaaaaa!", és igaza volt, olyan hülye tudok lenni, amióta hatkor kelek. 

szandra felfedezte, hogy anyámmal egyforma az orrunk. csodálkozott rajta. "nem csoda", mondtam neki, "nagymamátol örököltem az orrom formáját". "és én mit örököltem tőled?", kérdezte. "az orrod talán olyan mint azé az asszonyé, aki szűlt téged, de a szavaidat, meg a mozdulataidat tőlem tanulod."  megölel, ha ilyesmiről beszélünk. 

dzseninek elég zavaros az új vezetéknév, de a keresztnevekről úgy érzi, most letisztultak: a testvéreit alexandrának és alexcsabának hívják...

megyünk át a moszkva kálmán téren, nem is át, hanem körbe-körbe, és dzseni azt hiheti, én sem ismerem a várost, meg hogy egy ilyen kényelmetlen város ez, én meg egész nap csak magyarázok, ezt már tényleg nem tudom elmondani, csabát izgatja, hogy budai fonódó, de dzseni csak azt mondja rá, "tessék?". nekem sose is volt egygyerekem, most párnapig kettesben vagyunk dzsenivel pár órát, nekem nyaralásnak tűnik, az első kettő háromgyerekes hét után. trükközök a villamoson, nem foglalhatunk két helyet, mondom, üljön csak az ölembe, és bevált, ma a játszótéren önszántábol is beült. úgy szoktunk duzzogni, hogy ő rám mérges, én is magamra, hogy miért kell nekem mindenért szólni, minden szót javítnai, csiszolni az étkezési etikettet, szekálom ezt a gyereket is, mint a másik kettőt. fontos dolgok ezek, happy meal sárkányfigurával, de barbie-s dobozban, meg a pláza-szökőkút, cipőboltban mesenézés, de csipegetünk csipetkét is, meg sajátos játékszabályok szerint játszunk kártyajátékokat, de főleg hajcsatokat veszünk. lefekvéskor mondta el dzseni csabának, hogy a sárkányt sajnos leejtette és ráment egy autó, nem lehet megragasztani, de csabát nem érdekelte a tragédia, csak a honnan-volt-dzseninek-sárkánya. néha megkérdezi a trolin, hogy ki kicsoda, ki kivel milyen relációban van, nem tudom, hogy inkább találjak ki valamit, vagy csak ismételgessem, nem tudom, nem ismerem. de a zombik vagy emberek kérdésre, határozottan felelek, ez majdnem olyan feltünést kelt, mint csaba egy időben álandó "érdekes, anya, hogy a gyerekotthonban..." kezdetű felkiáltásai. dzseni azt is forszírozza, van e gyerek a hasamban, születik-e onnan, a három gyerekem onnan született-e (itt önmagát is kérdi, különös távolságból önmagától), és amúgy sok-e a három gyerek. sok, de ezt neki nem mondom. amint elindulunk, kérdezgeti, hazamegyünk-e, és ki hol van most, szereti ha erre nagyon pontos választ adok, ha elfáradok ebben, szomorú lesz és dühös. éhes és szomjas mindig. és folyton wc-t keresünk. de már nem mondja mindenkinek az utcán, hogy csá-csá, mondja, hogy csókolom, és néz rám, örülök-e. sokat alszik, nagyon elfárasztja az újvilág. nekem is többet kéne. 

"jóreggelt, dzsenkó! nézd, szandi, milyen kócós a haja, dearanyos vagy!" cincogja csaba, ülnek az ágyban sorban, szandra elmeséli az álmát, csaba pont ugyanazt álmodta csak volt benne még egy tűzoltó is, dzseni mosolyog. küldeném őket pisilni, egyik se akar menni. egyik mégis akar, akkor mind akar, három perce vannak ébren, én se régóta, még jólbírom, megcsinálom a sorrendet, valakinél megvan az első feketepontom. "esik, nemár! ma is olyan meleg van, nemár!" "mindegy milyen az időjárás, nem megyünk délelőtt sehová, nem is kell törődni vele!" mondom nekik, és akkor kórusben felelik, "nemár!" ruhát osztok, egyik pont nem azt akarta felvenni, a másik azt pont nem tudja egyedül, és már nyíg is miatta, a harmadik megkérdi tizenhétszer "ez az enyém, nem alexandráé, nem fiús, nem kicsi, nem nagy?" egyik könyvet nézeget, másik nyávog, "anyaaaaa, nem adja oda!". "miért adná, most nézegeti, ha megnézte, majd adja...". de ezt már minek mondom, úgyse hallják! az egyik mindig egy kicsit erősebb, mint a másik, üvöltenek. "nem hiszem el, hogy a nap első 5 percében össze tudtok veszni!", de ez hülyeség, mert elhiszem, és még számítottam is rá. "jaaa, ezt nézed, ezt pont utálom..." röpülnek az alvóállatok, nevetnek, gyorsan becsukom az ablakot. szorongani kezdek, négy napja nincs itthon gabonapehely, félek, ma már az omnibuszmanhoz fordulnak. beleláthatnak a fejembe, mert az egyik megkérdi, "anya, vettél?". beismerem, próbálok határozott lenni, alig remeg csak meg a hangom. valamelyik fetrengve kesereg, hogy ilyen rosszvilág van. másik előszed egy társasjátok és játszani hív, megmondom, hogy "nem érek még rá, reggeli, ágyazás, utána játszom" de ez túlsokára van, nyilván. fonjak hajat, gumizzak, de ne úgy, valahogy másként, "csak két kezem van, lányok, nem megy egyszerre!", csaba túrja a legokat, és megmondja a mai mottót: "türelem, rózsák tere!"

"én megöltem az anyukámat, aki szült engem", csaba nem nagyon tudja ma elképzelni, mi más történhetett, mint valami önhiba, sajnálatos véletlen. gyakran szóbakerítik a vérszerinti családjukat, de mindhárman máshol tartanak, pár mondatot beszélünk róla, de ezeket mindig kettesben, nem akarnak csak a saját kérdéseikre választ kapni, ha egyikük, úgy tesz fel kérdést, hogy jelenvannak, akkor elmennek, tökéletesen megvédik magukat. szandra mostanában szülőanyja nevét kérdezi, és szépnek találja. dzseni végigkérdezi az ismert nőket (és férfiakat is), hogy az ő hasukban volt-e. de dzseninek ma fontosabb kérdés, hogy ide miért vetette a sors:

a csodák nem mindig csodálatosak. de akkor is csodák. 

(és nagyon olcsó a vonatjegy)