dzsenivel is sokat találkoztak már, sokat mondtuk is mindnek, hogy a húgod, hogy a bátyád, a nővéred, értik, aztán majd el is hiszik. megettek már együtt összesen 12 gombóc fagyit, de abból egy teljesen elfolyt dzseni kezében, annyira bőgött, hogy nem tudott fagyit nyalni, szedtünk már együtt meggyet még a meggyszezon végén, és már a fosókaszilvánál tartunk, úsztak már együtt a dunában, másztak már fára, és láttunk már szivárványt. de ez még nagyon kevés. 

holnap hazajön.

ajánlkozik a kettő, hogy összerakják az első doboz legoját, igazán szívesen, vagy legalább kibontanák, "biztosan nehéz egy ilyen dobozt kibontani egy ilyen kicsi gyereknek", és "a dzseni játékosdoboza még olyan szép, szívesen kicserélem vele az enyémet". de van szandrával egyforma ruhája, és csaba majdnem nekiadta a koalamackót, és lehet hogy szandra nekiadja a másiktigrist, "megmutatjuk majd neki a parkot, ha nem bőg!"

várják haza. 

csaba szerint egyszerű dolog ez: "dzseni meg kell értse, hogy mind nagyon szeretjük, egye meg a fagyit és ne bőgjön!" szerinte amúgyis "a világ egy puzzle, minket már összeraktak, majd dzsenit is hozzánkrakják, nem kell sokat sírni." csaba bőven a legokosabb a családban. 

de azért ma csaba visszaemlékezett miközben valaki (de ki?) lefagyizta a pólóját, hogy "sírtam, amikor eljöttem a gyerekotthonból, aztán pár nap múlva már nem..." szandra úgy emlékszik, nem sírt. nem baj, én se nagyon emlékszem már erre. 

szandra a balatonparton egyezkedik velem, hogy karúszó nélkül menne be a vízbe, mert barátnőjével sellőset játszanak, és a sellőn nincs karúszó. de mivel a sellőnek van halfarka, neki meg az nincs, ragaszkodom a karúszóhoz. szandra duzzogva visszamegy a másik sellőhöz. 

reggel nem azt kérték, hogy folytassam a történetet, hanem a tegnapi részt olvassam újra:

egymásra nézett a két gyerekem, a cápáspulcsis, rövidnadrágos, kócos, akinél három szürke egér volt, meg a rózsanszínszandálos, fehéregeres, miniszoknyás, copfos, és fojtott hangon egyszeerre mondták: "NEM MONDTÁK MEG NEKI!"

nem tudták, vagy mindig is tudták? de olyan is van, hogy csak egy ismeretlen alakú lyuk a lelken, valaki éppen beleillik. mi tudtuk. egy évvel ezelőtt is, és rá is igent mondtunk, ismeretlenül, ahogy mindhármukra. 

még tél volt amikor megmondtuk. valahogy kiesett belőlem, fiam a konyhában babrált valamit, és megkérdezte, szülök-e gyereket a hasamból. feleltem, hogy "nem tervezem, de tudjuk, hogy van egy testvéretek, őt nagyon várjuk haza." berohant a szobába, "szandra, kiderült, hogy van egy testvérünk, és hazajöhet!". visszarohantak együtt, tisztáztuk, hogy ötéves ("jaj, de picike..."), és lány ("hurrrrrrrrá", mondta szandra, "nem baj", mondta csaba), de várnunk kell rá. 

mi ez, szerencse, jósors, kegyelem? tesz néhány furakanyart a három gyerek, majdnem elvesznek önmaguknak lenni, majdnem lefoszlik róluk a gyerekkor, aztán mégis megérkeznek, beérkeznek szülőkgyerekének lenni is, testvérneklenni is. én nem tudom, mi ez, figyelem csak és csodálom, milyen regényes az élet. háttérben leszünk akkor is, amikor legelőször találkoznak, olyasmi ez, amihez oda se férünk, az ő meséjük bűvös hármas száma, kinek-kinek a maga varászeszköze, különleges képessége, amikor egybeér újra ez a különvált út, és együtt mennek tovább, már igazán nem kell félniük semmitől, erősek lesznek, és legyőzhetetlenek (sírni, ott leszek én).

hazaér mostmár nemsokára a harmadik kisrigó.

de a  halászjudit is azt mondta a gyereknapi koncerten, hogy biztosan minden gyerek őriz egy kedvenc játékot babakorából, szandra pedig megsúgta nekem, hogy "én onnan semmit se hoztam", mondtam neki, nem baj, halászjuditnéni is tévedhet. 

majdnem egy év telt el, azóta, hogy találkoztunk, és hónapok óta felmerül, hogy varrjak egy másik szemet a félszemű nyuszira, amit csaba kapott egy karácsonyra félszeműen, de csak szóba került, hogy talán kéne, aztán a  beavatkozás előtt mindig visszakérte, mert ez a félszemű nyuszi, mégsem kell neki szem, "így jött hozzám  a gyerekotthonba, várj, anya, mégse varrj!" majdnem egy év telt el azóta, hogy a félszemű nyúl hazajött a gyerekkel, és két napja van kétszeme. valahogy mostmár megengedhettük magunknak ezt is. 

most újra nyár van, megvolt az összes évszak, a születés- és más jelesnapok, mostmár biztos csak unatkozni fogunk. vagy mégsem, mert egy év alatt se jártunk még sebészetiügyeleten, nem kezdtek még iskolát, és nem ültek még repülőn. 

de a házunk mögött álló hársfa nem változik annyit egy év alatt mint ők. ezt el kéne valahogy mesélni az örökbefogadóknak, hogy megismerkednek egy gyerekkel, de az nem egészen ugyanaz a gyerek, aki akkor lesz belőle, amikor családba kerül. de még csak nem is úgy néz ki. és a szakvélemeny se lesz rá igaz, az egy árváról szól, nem arról a gyerekről, akinek van családja. kell ehhez fantázia, meg bátorság, hogy el merjük fogadni, hogy mégszebb és mégokosabb lesz. 

lányom megtanult sírni, fiam megtanult játszani. különös szerkezetek, mert semmit se veszítetetk el, abból ami megvolt nekik, csak gyűjtenek hozzá. fiam ma is tud bútorról bútorra mászni, és ötösre dobna kislabdát az ötödikesekre kitalált határérték szerint, de ha legomarkolót építhet, akkor ezeket minek gyakorolná? lányom most is tud olyan diszkréten sírni, hogy ne zavarja meg vele a boldogvilágot, de simán telesír egy tizeszsebkendőt a buszmegállóban aprósérelem miatt, mert miért ne, lányoknak, nylonharisnyában ("sose volt még ilyen vékonyharisnyám") kifejezetten jóláll a bőgés. 

más volt az arcuk. nekik is olyan arcuk volt, ami alapján megmondja bárki a bábszínházban, hogy ez nem egy oviscsoport, hanem gyerekotthonosok. zárkózott, vad arcok, nem gyerekarcok, csak kicsi csontok mögé beszorult csalódott felnőttarc, lekicsinyített reményvesztettség. az én gyerekeimnek is ilyen arca volt, az hogy egy hatéves lány atlétatrikót hord és fiúszandált, és egy göndörhajú fiúrol nem is lehet tudni, hogy göndörhajú, csak a jéghegy csúcsa. 

majdnem egy év telt el. pont a cseresznyeszezon után találkoztunk, úgyhogy csaba azt mondja, amikor most cseresznyézik, hogy a "gyerekotthonban úgy szoktam csinálni...", és messzire köpi a magot. majd megtanítom neki a diszkrét, zárttenyérbe történő magozást. is. 

Fontos kérdések kommentben, hosszú választ érdemel: 

"Nagyokat sóhajtozom mindkét gyerek mondatain, nem is tudom mit tennék a helyedben. Számomra Te szinte tökéletes vagy ,ezért is olvasom a blogot. Olyan bölcsek a picik, mégis ,az nem várható el lassan lassan tőlük hogy csak ti legyetek nekik a világ közepe és bölcsen átérezzék hogy kár a múlton rágódni , révbe értek?
Ha visszamentek látogatóba Piripócsra vagy a nevelőotthonba ,az nem veti őket vissza az érzelmi fejlődésükben ? 
Ha kevesebbet beszélnétek a múltról az nem segítene a felejtésben?
Muszáj mindent kibeszélni? Nem tudom csak kérdezem ,hogy biztos hogy jó életben tartani a múltat?
Nem lehet néha elmismásolni a ''súlyos,,kérdéseket, átölelni, megszeretgetni, és mondani neki hogy gyere inkább , annyi más fontos dolgunk van

Azt hiszem a gyerekek nem érnek révbe, nem érkeznek meg, nem csak a kisrigók, más gyerek sem, a gyerekek haladnak, változnak, mennek, teszik a dolgukat. Addig nem lesz baj a múltból, amíg akkor és úgy veszik elő, úgy nézegetik, úgy forgatják, ahogy akarják, van hogy fényképeket néznek, beülnek a sátorba, és úgy, magukban, de van hogy velem akarnak beszélni róla, mesélnek, kérdeznek, nekem pedig nem kell jól felelnem, de jelen kell lennem, ha ezt akarják.

csaba óvónénije valamit mondhatott, a fiam napokig panaszolta, hogy azt akarják, felejtse el a gyerekotthont, de ő nem akarja elfelejteni. "megfájdítja a szívem ezzel", mondta csaba, és helyesen úgy tippelt, hogy "az óvónéni biztosan nem lakott sosem gyerekotthonban", ezzel felmentette, hogy nem ertheti ezt, és tényleg nehéz érteni. 

fordultam már ki én is beszélgetésekből, sziszegtem már a fogam között, hogy az "a ki.aszott piripócs már megint, ahol volt kert, meg medence, meg tévé, meg cica!", és mondtam már csabának ingerülten, amikor egy átlagos fehér transzporterre azt mondja lelkesen, hogy ez a mosodai autó a gyerekotthonból, hogy nem az, értse már meg, egy csomó ilyen autó van, és láttam, hogy kutatja az arcom, miért lettem váratlanul ilyen undok. 

nem kell segítenem felejteni, kár lenne a fáradtságért, a feledés elvégzi a maga dolgát, halványodnak az emlékeik, homályos már sokminden, de ez rettenetes lehet, ezt könnyű belátni. nekem is alig van emlékem 5 éves korom előtti életemről, de mivel a szereplői nem változtak, be tudom rendezni, és nem kell azt éreznem, hogy a semmiből lettem egyszercsak iskolás, előtte meg a sűrű köd van. 

a gyerekek nem ismerik azt a felnőtt fogalmat, hogy szerencsétlen sors, hogy szánni való élethelyzet, hogy tragikus életkezdet, az ő életük gyerekotthonostul, piripócsostul természetes, azt hogy elhagyta őket a vérszerinti család (vagy nem hagyta el, de nem küzdött értük), az számukra még nem élmény, a bántalmazásért ők nem fordulnának jogorvoslatért, vannak rosszdolgok, de minden természetes, ami megtörténhet, ez az ő életük. de kevés időt töltenek a valóságban, mese és fantázia a világuk, a valóság is mesévé finomul, és mivel eddig mindig volt következő nap, amire át lehetett lépni, önmaguk meséjének legyőzhetetlen hőseik ők, a mesében van szomorúság, de van varázslat is, van fájdalom, meg csoda, és ami biztosan nincs, az a lázadás a történtek ellen, nincs olyan, hogy ez nem az én mesém, másikat kérek, nincs igazságtalan mese.

piripócs is, és a gyerekotthon is napfényes mozaikokból van kirakva, bekeretezve a gyermeki bizalommal és életszeretettel. meg kell mondanom, hogy ez nekünk nehezebb, mert mi már nem tudjuk így nézni, és mégis a kedvükért el kell hallgatni ma még, milyen is volt valójában. és amikor pár év múlva (jaj, nincs is messze!) kritikusan és számonkéréssel gondolnak az első éveikre, akkor is nekünk kell majd megpuhítanunk ezt, ha olyan éles és fájdalmas lenne, ahogy én felnőttként látom, megsebesülnének még utólag is, ha tudom, megvédem majd őket. 

elmismásolni...azt hiszem, a lekellfeküdni, nincscsokifogmosásután, megyünkhazaajátszótérről kifejezésekkel együtt az elmismásolni is tökéletesen felfoghatatlan egy gyereknek, mindent, ami jön, meg kell élni, el kell mesélni, el kell játszani, át kell játszani, el kell varázsolni, meg kell harcolni.

mismásoljanak csak a fölnőttek, ha annyira ráérnek, ahelyett, hogy kimondanák, eljátszanák, elvarázsolnák, ahelyett, hogy élnének...

én a parkból pont odalátok a hegyre, mindig meg is nézem, csaba is odalát a hegyre, de nem tudja, hogy ott van a gyerekotthon, nekem meg valahogy nincs kedvem mondani. nem szeretem a gyerekotthont, de titkolom. csaba szereti a gyerekotthont álltalában, de kezdenek az emlékei meseszerűvé lenni, új szereplők kerülnek elő, valószerűtlen történetek. majd egyszer ő sem fogja szeretni a gyerekotthont, addigra majd talán én tudok róla úgy beszélni, hogy elhihesse, nem is volt az olyan rossz (nem volt?). piripócsot se szeretem, szandra azt mondja, hiányzik neki "csak néha, és csak picit", és azt is mondja, "ott rossznak tartottak, már akkor azt mondták, hogy rossz vagyok, amikor még csak kikeltem az ágyából." piripócsra el kéne mennünk, szandra szeretne minket megmutatni, és szeretné piripócsot megmutatni nekünk (szandra nevelőszülőnél élt, de a sikertelen örökbefogadást követően már csaba gyerekotthonába került vissza, mi mindkettőjüket ott ismertük meg), érthető igény. nekem még gyűjteni kell hozzá az erőt, meg a kifejezéstelen tekintetet, amit majd felveszek álarcnak, kezetnyújtok, csevegek... elképzelni se tudom. 

szandra most előszőr megkérdezte a szülőanyja nevét, és azt is, miért nem él minden gyerek az anyukájával. elmondtam, mi minden lehet, amiért nem, kérdezte, hogy ők miért nem maradtak az anyukájukkal. abban maradtunk, hogy ha nagyok lesznek, megkeressük, és talán majd ő el tudja nekik mondani, mi történt. most ezzel megelégedett, de azt mondta, ha neki születik gyereke, vele fog maradni.  

csaba nem a vérszerinti családon gondolkozik, de kutatja a jelen helyzetét: kakaóscsigát eszünk a péknél, ribizli kéregetéssel felhvja magára egy férfi figyelmét, aki kutyához is, gyerekhez is szól pár szót, aztán elmegy. csaba pedig elmereng, hogy lehetne ő is egy apa. megbeszéljük, hogy lehet apa, talán vannak gyerekei, de ha nincs, akkor talán lesz. de csaba arra gondol, lehetne az ő apukája is. nem válaszolok erre, csak nézem őt, ahogy beletörli kezét a puloverébe, és most ezért se szólok, csendben vagyunk egy darabig és azt mondja: "végülis csak döntés kérdése, ki az apukám."

amúgy úgy indultunk el otthonról, hogy egy nagy fakardot dugott a pulóverébe hátra, és zsebretett egy pisztolynak jó valamit. "Ez felér egy halálos fenyegetéssel", mondta, és látszott, hogy most sebezhetetlen.