mit akarok?

elképzelhetővé tenni, hogy milyenek a hétköznapok egy családban, ahová örökbefogadott gyerekek érkeznek, nem csecsemők, nem tipegők, okos, nagy óvódások.

kinek szól? 

annak a többezer nőnek és férfinak, akik gyerekre várnak, akik már elképzelték magukat egy kisbabával, de nem tudják, milyen lenne az élet egy a "felnőttnél is felnőttebb" kisgyerekkel.

miért kell ez?

mert van minden évben kétezer örökbeadható gyerek, de kevesebb mint nyolcszáz örökbefogadás történik. mivel a gyerekek kevesebb mint 10 százaléka csak a három év alatti, de az érvényes örökbefogadási határozattal rendelkezők háromnegyede 3 éves kornál húzza meg a határt, így többezer gyerek és szülő marad árván. 

hibája és mulasztása bőven van a gyerekvédelem rendszerének is, legfőként abban, hogy miért olyan sokára válik egy elhagyott gyerek örökbeadhatóvá, de a nagyobb gyerekek családbakerülési esélyeit mégis inkább a téves elképzelések rontják, és a kevés forrás, ahonnan ilyen történetek megismerhetők.

mi ha el akarnánk bújni, se tehetjük, fiamnak kedvenc helyszíne a busz és a villamos arra, hogy frappáns és hangos összehasonlításokat tegyen a gyerekotthon és a világ rendszeréről, mint két külön univerzumról - "érdekes, anya, hogy a gyerekotthonban nagyon kevés volt a villamos, vagy inkább egy se, de itt nálatok meg milyen sok van!" - mindenki füle hallatára, és az is közönség előtt hangzik el, ha lányom dühösen azt mondja a testvérének: "hagyj békén, mert különben örökbeadlak!". abban már nincs szakmai vita, és a józanész is azt súgja, semmilyen korú örökbefogadottság nem lehet titok, de a csecsemőkori örökbefogadást diszkréció övezi, olyan érthető diszkréció, mint ami a gyerekek fogantatási körülményeit is körülveszi, de egy öt éves kisgyerek családbakerülése az megtanít arra, hogy már ne is piruljak el, olyan sürgetőek és életbevágóak a kérdéseik és felfedezéseik, hogy készen kell álljunk a megbeszélésre akármikor és bárhol.

ha egy nő gyereket szeretne, akkor összefont karjai közé képzeli, amikor már elengedi azt a vágyát, hogy várandós legyen, hogy szüljön, hogy hasonlítson, de tökéletesebb legyen, akkor is sokáig megmarad az, hogy velem nőjön fel, én ringassam, én legyek az első és utolsó, akit anyának szólít. de hiszem, hogy ezek csak a kellékei annak a nagyobb vágynak, hogy szülővé (nehéz dolog, mert a szülni igéből képződik a szó) akarunk válni, hogy gyerekeket akarunk felnevelni, hogy családdá akarunk lenni. de azt is tudom, hogy példa nálkül elképzelni is nehéz, hogy egy ötévessel is anyává és apává alakulunk nagyon rövid idő alatt, hogy megkezdődhet egy családi élet in medias res. 

ki meséli el, hogy a hatéves is ringatható este, és míg én némán arra gondolok, hogy bárcsak már hat éve is, ő ki is mondja: "kár, hogy kisbaba koromban nem itt voltam", és ki meséli el, hogy "apa, téged már sosem foglak elfelejteni", hogy egy vagyunk a sokközül, ma még nem az egyetlenek, és azt, hogy véglegesek vagyunk még csak mi hisszük el, ők majd meglátják, vakhitnél már óvatosabbak?

én elmesélem!