nem tudták, vagy mindig is tudták? de olyan is van, hogy csak egy ismeretlen alakú lyuk a lelken, valaki éppen beleillik. mi tudtuk. egy évvel ezelőtt is, és rá is igent mondtunk, ismeretlenül, ahogy mindhármukra. 

még tél volt amikor megmondtuk. valahogy kiesett belőlem, fiam a konyhában babrált valamit, és megkérdezte, szülök-e gyereket a hasamból. feleltem, hogy "nem tervezem, de tudjuk, hogy van egy testvéretek, őt nagyon várjuk haza." berohant a szobába, "szandra, kiderült, hogy van egy testvérünk, és hazajöhet!". visszarohantak együtt, tisztáztuk, hogy ötéves ("jaj, de picike..."), és lány ("hurrrrrrrrá", mondta szandra, "nem baj", mondta csaba), de várnunk kell rá. 

mi ez, szerencse, jósors, kegyelem? tesz néhány furakanyart a három gyerek, majdnem elvesznek önmaguknak lenni, majdnem lefoszlik róluk a gyerekkor, aztán mégis megérkeznek, beérkeznek szülőkgyerekének lenni is, testvérneklenni is. én nem tudom, mi ez, figyelem csak és csodálom, milyen regényes az élet. háttérben leszünk akkor is, amikor legelőször találkoznak, olyasmi ez, amihez oda se férünk, az ő meséjük bűvös hármas száma, kinek-kinek a maga varászeszköze, különleges képessége, amikor egybeér újra ez a különvált út, és együtt mennek tovább, már igazán nem kell félniük semmitől, erősek lesznek, és legyőzhetetlenek (sírni, ott leszek én).

hazaér mostmár nemsokára a harmadik kisrigó.