a városi temetőben futkostak, a vidékiben jobb lett volna, ha nem. a városiban újragyújtogattuk, ahány kialudt mécsest találtunk, mindet, a vidékiben az tolakodó lett volna. szandra kérdezgette tőlem, mindjárt sírok-e, elvárta, szerencsére, nagymama sírt egy keveset, és ez megnyugtatta. dzseni szerint egy kicsit szomorú dolog a halál. balázs sírját most látták előszőr, megdöbbentek, hogy ennyire kicsi, megmondtam, miért, felháborodtak, hogy eddig erről nem volt szó. mindenről tényleg nincs szó, kerültem a hamvasztás témát, de nem rázta meg őket. csaba el akarta hozni a kicsisírra (mint egy becsukott könyv, olyan, mondták) a szép csiszolt ametiszt kövét, nem engedtem, ellopják, montam, egy temetőből?, kérdezte döbbenten. aztán látta, milyen sok őr meg polgárőr van, látod, anya, nem lopták volna el. bánom, hogy nem engedtem, olyan nehézkes tudok lenni én is. 

hazaértünk, a lányok már levetkőztek, csaba sapkában, kabátban állt, azt mondta, szép lett ez a lakás, amit megcsináltunk, és jó világos. "engem az úristen idedobott. amikor megszülettem, egy nagyon hosszút pislogtam, becsuktam a szemem, és akkor nyitottam ki, amikor hazaértem, mikor is volt az?" szandra a wc-ről szólt ki: "ezt nagyon szépne mondtad, csaba, amúgy két éve, meg valamennyi, én számolom."

ekkor tudtam volna sírni, de a temetőben várták tőlem, itthon, már inkább nem.