szandrával arról beszélgetünk, mi szeretne lenni. dzseni figyel minket. szandra elmondja, hogy lenne balerina, csak mégsem, mert nem szeretné, hogy mások nézzék, amikor táncol. dzseni kéri, hogy kérdezzük meg őt is. 

dzseninek volt a vágylistáján, hogy anyát szeretne. csaba apát akart. azt hiszem, szandra csak azt szerette volna, hogy békénhagyják. dzseninek a listáján most van távirányítós kutya is. az van azután, hogy hercegnő lenne, mert anyukája már van. én vagyok, bökök magamra reggelente, amikor nehéz, nehogy elfelejtsem.

megnéztük a Padlást felvételről. ezt már vártam. harmincévesen utáltam a balatonra menni, és Padlást nézni gyerek nélkül. harmincévesen utáltam gyereknélkül lenni. (mostanában szeretem, ha nem vagyok velük.) szandra mondta, hogy ő a süni a padlásból, csaba mondta, hogy ő a rádi, "te meg lehetsz a nagymama!" mondták, "menjetek a csudába!" mondtam nekik én. csaba nem értette hogy a révész felveszi a rabló halott testét, szerinte csak a ruháját, szandra ráhagyta, "óvodás vagy, csaba, majd később megérted". 

csaba szerint jó anya vagyok, mert meg tudom mosni a haját úgy, hogy nem megy a szemébe a sampon. "a gyerekotthon nem volt nekemvaló, direkt úgy csinálták, hogy csípjen. emlékszel, szandra, nekünk kellett mosogatni is. és a mosogatószer is nagyon csípett. meg a hajunkat is azzal mosták. volt hogy annyira csípte a kezem a mosogató, hogy reggelre megdagadt, mint egy lapát, és csupa vér volt az ágy." szandra bólogat, és hozzáteszi, "nekem nem volt ágyam, úgyhogy a földön volt a sok vér..."

"Csak ez a nő itten, a metrón meghitten
Csak ez az egyetlen, csak ez igaz itt
Csak ez a Judit, esetleg Edit.
Csak ez igaz itt."

én olyan jól kitaláltam ezt, hogy én leszek az igazi, mert az igazi az a jó, az a szép, az nem hamis, az valódi, az értékes. és a szülőanya meg szülőanya lesz, "a néni aki szült titeket", és bár nem én tanítottam az enyémeket beszélni, de mégiscsak én tanítom a szóhasználatot mostmár, úgyhogy ez működött is. 

de már nem.

"tényleg nem te vagy a szandi igazi anyukája?" kérdezi tőlem egy kislány. én meg, amilyen makacs vagyok, mondom neki, "de, én vagyok az igazi anyukája!", és akkor néz rám zavartan, úgyhogy hozzáteszem "egy másik néni szülte őt, örökbefogadott kislányom a szandi". Így azért már rendben van, megérti a kislány, és meg is kérdezi rögtön: "de az igazi anyukáját hogy hívják?"

meg kell értenem, hogy ez csak szó, nem minősít engem, hoyg nem vagyok igazi. nem vagyok hamis, ócska, értéktelen, ha nem vagyok igazi. megint nekem kell megtanulni valamit.

nem mond egy gyerek olyat hogy szülőanya, enyémek se mondják, azt mondják inkább másiknéni, másikanyuka. és amióta szandra iskolás, és az iskolások már sokmindenről beszélgetnek egymással, különösen a fáramászó iskoláslányoknak lehet rengeteg ideje, azóta szandra is azt mondja igazianyukája, a másiknéni helyett.

még szokom. 

még kell magamban mondogatni, hogy nem ítélet, nem a milyenség van benne, csak az egyszerű tény, hogy ki szült, ki nem. 

a szó a terhelt, nem a történet: igazi anya, igazi szerelem, igazhit, igazhűség, igazán szép, igazbarát, igazi élet...

puhább lenne ez a világ az örökbefogadó szülőnek, ahol a szülőanyát mondanának, meg vérszerinti apát, ez pontos, és semleges szóhasználat lenne, de csak ebben a szubkulturában használjuk így, okosbb mégis inkább megszokni. 

egy a szóhasználat, ami kelthet rosszérzést, de fontosabb, hogy az újabban "igazizó" lányomnak a történet mégiscsak nyugalomban van: 

(szandra vérszerinti anyjának neve csak kitalált név itt a blogban)

csabának vasárnap már csak egy vágya volt, hogy a rendőrautóval szeretne menni, de lehúzott ablakkal, hogy obivan köpenye loboghasson, ahogy kitartja.

ezeken a vasárnapokon nekem is csak egy vágyam szokott lenni, de ezt hagyjuk. 

repült ki a legoautó az ablakon. tavaszodik, nyitva van. de ezt is hagyjuk. 

szandra regényt ír két gyerekről. ez a címe: a két gyerek. megosztotta velem, hogy azért kettő, mert ő fiúkról nem hajlandó írni. amúgy meg, ismer olyat, akinek csak lánytestvére van, szóval nem mindenkinek jön ki ilyen rosszul a lépés, mint neki. azt mondja ott kezdődik, hogy megszületnek. kérdezi, hamarabb kell-e kezdődjön egy történet, mint a születés. ezen elgondolkodom. de neki azt mondom, nem kell, pont elég akkor. 

bizonyos vasárnapok után olyan hétfő reggel tud csak következni, hogy csaba belekérdezi a reggelibe, hogy dzseni azért szomorú-e, mert hiányzik a nevelőmama. pedig nekem nem is tünt addig szomorúnak. a reggelekben nincs sok extraidő, váratlan átöltözéstől is tud borulni minden. dzseni könnyei kopognak a tányéron, nemlyukasharisnyát is nehezen szedek elő hármunkra, megértést-vigaszt-csiklandozást, meg honnan hétfőn reggel..? de ha csaba ilyen kreatív, én is ki tudom találni, hogy dzseni ma már vegye fel azt a kabátot, ami egy hete még szandrán volt, és a kedvence. dzseni boldog, én a hátamögött nézek szandrára, egyszerre utasítom és kérlelem, ebből most ne csináljon ügyet, megérti, bólint, én kifújok egy percek óta beakadt sóhajt. útközben azért megjegyzi szandra, hogy "az az örököskedvenc kabátom volt, akkor is ha már kinőttem", "van rágóm, kérsz?" válaszolom. 

elmondtam szandrának, hogy a sandokanba szerelmes voltam őkorában, nem kellett volna, eléggé kiaakadt. azt is mondtam, hogy volt sandokanos pólóm, ebből megfejtette, hogy  nem jártam waldorfiskolába, ha azt hordhattam. aztán szandra bevitte ezt a bizalmas információt rólam (nem a pólót) a gyerekszobába, de a többiek nem csodálkoztak. viszont elmondta csaba, hogy ő is szerelmes hetek óta ugyanabba, úgyhogy ez végleges. megkérdezték dzsenit, hogy ő kibe, gondolkozott és azt mondta, "magamba". szerintem ez jó kiindulási alap, sajnálom, ha ez nekem kimaradt. 

így jövünk haza mindennap. amikor dzseni kérdezi, elmesélhet-e valamit, akkor én már magamban-titokban sóhajtozom. váltakozik bennem, mitől félek jobban, hogy nem tud majd tanuln, vagy hogy bezárodik önmagába, benne marad a múltja is, a napi semmiségek, meg a meghatározó jelentőségű apróságok is. 

neki nem barátai a szavak. vesztemre én meg semmi mást nem ismerek. nincs más eszközöm, csak mesélni vagy hallgatni. dzseni nem mesél, és ha túl sokat akarok mondani, nem is hallgat. a mondatok ne legyenek hosszabbak három mondatrésznál, alany-állítmány-tárgy, ha több a bővítmény, már kérdeznie kell, "tessék?". könnyen elvész a ritkás szókincsén belül is, ha sokat mondok egyszerre. ha nem fáradt, megpróbálja kitalálni, mit akarnak tőle, ha fáradt, akkor elvonul. tudna úgy ragsztani mint egy nagycsoportos, megold logikai feladatokat átalgosan jól, ha megértheti, mi a feladat. úgy érti a beszédet, mint egy hároméves, vagy valamivel alatta, de mi is, a testvérei is, az óvoda is a hatéveshez beszélünk. vagy beszélek a hároméveshez, és akkor mesélem neki, és mutatom, hogy ez lilahagyma, ez vörös, ez fokhagyma. és akkor kérdezem, tudja-e már, és drukkolok, hogy majd nagyon megdicsérhetem, és együtt örülünk. de logikailag csak  fehérhagymát tud mondani, és megint mondom, hogy fokhagyma, bólint, kimondja, soroltatom újra, és megint nem megy. 

az a feladat, hogy naponta csináljuk ezt, ami nem megy. tanuljunk szavakat, és mondjunk egyszerű mondatokat képekről 100-as ismétlésben. és az a feladat, hogy eközben ne csüggedjünk. 

egyszerre szeretném én is azt hinni, hogy majd kitisztul ez, ledől valami fal, feloszlik valami köd, de ugyanennyire szeretném azt is, ne mondja nekem mindenki, hogy nem lesz semmi baj, majd meg fogom látni. nehézségeink valódi súlyának megértésre van igényem, nem a "nem-lesz-semmi-baj"-ra. mert ha igaz is, hogy  nem-lesz, akkor is most-van. 

dzseni bízik magában, ma még el akar nekem mesélni valamit, ma még úgy kezd el egy mondókát, hogy végig fogja mondani, és csodálkozik, hogy az első sor után nem jön ki több. de mi lesz, ha ebbe beletörődik, és elnémul? dzseni szereti, hogy csak vele foglalkozom, de mi lesz, ha rájön, hogy ez nem az önfeledt, spontán tanulás,  és azt éli meg kínozzuk őt? 

pont az anyakönyvikivonat-kézhezvételi-napra esett ez a haj-ügy is. 

dzseninek leégetett egy tincset a gyertyaláng. vágtam gyorsan egy frufrut. jó lett, de attól még zokogás. körbeugrálta a kettő, hogy jajdeszép, jajdejó, nagyonjóláll, én meg győzködtem, hogy nagyon hosszú így is a haja hátul, nem levágjuk, hanem frufrut vágunk, az szuperjó dolog. dzseni meg csak sírt, mondta, hogy neki mindig leég a haja, és lehet hogy emlékszik, hogy egyszer régen tényleg nagyon leégett. szandra is mindent megpróbált, hogy majd az oviban meg se ismerik, olyan nagyszerű az új frizura, de ettől dzseni megint bőgni kezdett, hogy őt az oviban nem fogják megismerni. én mondtam, hogy ez csak egy mondás, persze, hogy megismerik, csak majd csodálják, hogy frufruja lett, de csaba úgy érezte, van ebben valami, és erősködött, hogy majd megkérdezik, ki ez az új kislány. ekkor már mérges voltam, emlékeztettem csabát, hogy kétnapja voltunk fodrásznál, és mégis mindenki felismerte őt, de szerinte pontosan, hogy nem. jól van, mondtam és igazgattam még a kis kézimunkaollóval dzsenit tovább, akkor mi sem ismerünk fel téged, és ezért gusztikának nevezünk, ezen röhögtek a lányok, előbb csaba is, utóbb ő már nem, és akkor már sírvafakadt. megegyeztünk, hogy mindenki az, aki, lefeküdtek. beszélgettünk a kaméleonokról, hogy kettő kéne nekünk leon és kamilla, mert szandra meg én már tudjuk a youtube-ról, hogy fel lehet ismerni, hogy fiú-e vagy lány, mert a fiúnak van egy kis sarkantyúja a hátsólábán, ezt szandra elmagyarázta  a kettőnek, de szerintem ezt így nem lehet érteni, és nem is tudom, dzseni milyennek képzel egy kaméleont pontosan, de azért nagyon örülne ha. csaba pár napja azt mondta, hogy a flamenco nagyon szép állat lehet, de a kaméleonról biztosan tudja, hogy az. a kaméleon miatt mindenkinek jókedve lett, csak a feketeistván mese szépnek szép volt, de telistele halállal, és dzseni megint sírt, hogy nem mer kimenni pisilni, mert ott a haja a wc-ben, de aztán már azért sírt, hogy nincs ott. 

síszünet van, sokáig alszunk, de főleg szandra közelgő nyolcadik (második együtt) születésnapjáról beszélgetünk zavaróan sokat, és igyekszem nagyon határozottan mondani, hogy addigra leon és kamilla biztosan nem lesz, remélem, elhiszi, mert tényleg nem. akkor sem, ha minden családi rajzon megjelenik a kaméleon forma, akár olyan áron is, hogy a kutyaribizli rá se fér már a papírra. 

"hagyd békén a gyerekedet, azért gyerek, hogy hülyeségeket csináljon, majd mi okos felnöttek meg elrendezzük, ha valami bajt okoz!" mondja nekem az osztáyltanító már  szeptember második hetében. és csak azért nem az első héten, mert akkor még nem jártak iskolába. azon az első héten már az iskolásak iskolásak voltak, mi meg elmentünk táskát venni, meg euritmia cipőt, és szandra még mindig nem hitte el, hogy ez jó lesz. inkább csak beletörődött. én sem tudtam pontosan, hogyan lesz jó. azt tudtam, hogy az nem lesz, amitől ő fél, hogy soha többé nem játszhat délután, és feketepontokat fog kapni. de akkor azt még én sem tudtam, hogy lányom figyelmes biztonságban  tölti majd a napjait, azt meg tényleg honnan tudhattam volna, hogy ezen minden reggel meg is hatódom. 

"mi tündérmadarak vagyunk, orsi néni tündérmadarai" mondja szandra, és egy kicsit pökkhendi is, hogy csak ők azok, az elsősök, és csak orsi néni elsősei. napersze, mondom én. tündérmadarak... az undok szandra csak nekem jut reggel. 

"na és mit tud már?" kérdezik sokan, én meg minden nap  valami újat mondok: kétkötéllel ugrókötelezni, hetesfonást, földön kifeküdni akármiylen betűt, vagy lejárni, megszámolni rízsszemeket, kötni. arra többnyire nincs idő, hogy azt meséljem el, milyen jól érzi magát, milyen jókedvű délután, milyen jól alszik. 

benne van az osztály nehezebb egyharmadában. ki is húzom magam büszkén, az én lányom ne is legyen könnyű! "olyan gyermek, akivel a pedagógusnak mindig lesz dolga, nem lehet elkényelmesedni", mondja a tanítója. azt hiszem ezt mesélik el az államiban a feketeponttal. 

a héten végetér a félév. van még hét és fél ebből a kalandból. aggódom, hogy elszalad. nagyon jó iskolás anyának lenni. 

a rajzon orsi néni vezetésvel lóháton érkezik az osztáy az összeadás, a szorzás, a kivonás és az osztás manókhoz, akik egy levelet fognak átadni orsi néninek. de hogy miről szól a levél, azt én nem tudhatom, titkos dolgok ezek. 

kikéri a pörgősszoknyát. megpörgeti magát, megtántorodik, de nem esik el. mosolyog.

kéri, fonjam be a haját hósszúcopfba. nem érdemes ezen vitatkozni, befonom. hosszú? igen! mosolyog.

krétával felrajzol egy alakot, amolyan fej-láb ember. szeme, szája, orra, füle van. meg egy könnycsepp.

nem találja a fényképalbumot. meglesz, ne aggódj! keressük. szandra, nem tudod, hol van? csaba, nem láttad? Ne mondd már, hogy nem tudod, mit keresünk, amiben dzseni fényképei vannak! ne bosszants, csaba, hogy te azt még sose láttad! odaadhatom neki az enyémet, abban van egy vonatos kép is!

pityereg. 

megtaláljuk.

szétszedi, ki vesz minden képet, kéri, mondjam, el kik vannak rajta. mondd el, te! te mondd el, én nem tudom! sorolom. kijavít. nincs kép a mamáról! végignézi mindet újra. nincs. sokszor kiszeded, elvesznek így könnyen. 

pityereg.

keressük, nem találjuk meg.

nyomtatok neked másikat, nyomtatok többet, jó?

beszalad a szobába. nehezen elmagyarázza csabának és szandrának, hogy  a lepkés nyomdát keresi. nyomdázok képet a mamáról! csaba ámulva kijön, hogy dzseni tud képet nyomdázni a nevelőmamáról?! nem, nem tud. dzseni, nem tudsz a lepkenyomdával képet nyomtatni, apa tud a munkahelyén. csaba csalódottan bemegy. de tudok! nem lehet azzal nyomtatni egy fényképet, egy nagy gép tud nyomtatni, nincs itthon ilyen gép nekünk.

sír.

nyomtatunk holnap, betesszük az albumba, beteszünk több képet, ne sírj! 

sírtam, amikor jöttetek értem. mama is sírt. elszaladtam. te utánam szaladtál. beraktatok a kocsiba, és elhoztatok. mostmár veletek vagyok. mama már nem sír? nem, jól van a mama, ne aggódj, sokat gondol rád, tudja, hogy te is jól vagy.

letöröljem a táblán, hogy sír? letörölheted, ha akarod. letörlöm. 

szandra meséli öltözködés közben, nyolc éves gyereket fog örökbefogadni. azt mondja, azért, mert ő is mindjárt nyolc éves, és nagyon rossz lenne, ha nem fogadná senki örökbe. gondoltam, emlékeztetem rá, hogy örökbe van fogadva, de eléggé mérgesen rámrikácsolt, hogy azt tudja, nem is úgy értette. 

csaba kérdezi mostanában, hogy vissza akarom-e őket adni a gyerekotthonba, akarok-e jobb gyerekeket inkább.

egy interjúhoz képeket készített rólunk egy fotós, a lányokat nem érdekelte, minek ez, de csabát nagyon:

- MINKET????

nagyon megrémült, még többször kellett ezt tisztáznunk, hogy őket semmiképpen sem, mert csak azoknak kell szülőket keresni, akiknek nincs, nekik pedig van.

dzseninek meg fázott a szíve karácsonykor, miután telefonon köszöntöttük a nevelőmamáját. dzseni azt is mondja, "nagyon szeretek veletek lenni, csak ne mondjátok, hogy cigány kislány vagyok".

a paprikáskrumplihoz nem kell kiöltözni sem. 

arra már gondoltam, hogy zavarba hozhatja majd őket a "nálatok mi volt otthon a hagyományos karácsonyi vacsora?" kérdés, de most könnyelműen el tudom határozni, hogy majd jövőre elkezdem a hagyományt. évközben tágíthatom az ízlésüket, hátha nem a paprikáskrumpli lesz az egyetlen közös nevező. de azt se kellett volna főzni, huszonnegyedikén nem is ettek semmit. ezt a karácsonyt kell még nekem gyakorolni. de csak egyszer van egy évben, így nehéz. 

kár, hogy a téliszünet nem nyáron van. de az is kár, hogy nem esik a hó. úgy kéne, hogy szánkózni lehet lemenni világosban zokninélkül, nem mondani olyat, hogy megint-kint-van-a-derekad, meg olyat sem, hogy nem-akartál-kesztyűt-pedig-mondtam-nem-érdekel-nem-megyünk-vissza.

mégis van már hagyomány, mert feldíszitjük a fát (szigorúan csak az én izlésem szerint, "de anyaaaa, az oviban temperával csináltunk harangokat...!"), és lemegyünk az utcára mind, mert akkor teszik az angyalok azt a sok ajándékot alá, zavarban lennének, ha ezt meglátnánk. aztán az utcán mégis láttunk angyalt, egy nő vitt egy hintalovat a hóna alatt sietve, közben telefonált, hogy papír kéne még majd rá, "kurvaélet, hogy nem lesz már időm becsomagolni!", a gyerekek meg néztek utána, mintha valami jelenést látnának, és elismerték, hogy nem tréfáltam, tényleg angyalok hozzák az ajándékokat. az angyaldolog miatt nem egészen világos az sem, hogy a rókákat mégiscsak én varrtam, pedig arra tudnék büszke lenni. ez is egy lesz azok közül a dolgok közül, amit felírok magamnak, hogy majd évek múlva tisztázzuk, mint azt, hogy nem egy időben fekszünk, és ezért vagyok én reggel olyan pokróc. 

csaba szeretett volna bemászni a fenyőfabehálózócsőbe, de akart faragni is. szandra szerint minden gyereket moziba visznek a jószülők sokszor. dzseni pedig mindent, de mindent tud, engedjem csinálni. 

egy ideje nagyon fáradt vagyok, ez a hétköznapokban is ki tud látszani, de egy ünnepben olyan kiszámíthatatlanul mutatja meg magát, hogy sokat kell szégyenkeznem. mondok már le találkozásokat erre hivatkozva, nem akarok mások előtt fáradtlenni (értsd jól: veszekedni gyerekkel, férjjel, gonoszul beszólni gyereknek, férjnek). de elfáradtak a gyerekek is, az idei volt az első teljes évünk együtt, van aki iskolás lett, van akiknek testvére született, van akinek meg kellet születni, van aki unatkozik az oviban, van aki alapozóterápiban csecsemőkori mozgásokat tanul, senkinek se könnyű.

van ennek szezonja, hogy ellepik a végállomásokat, és a megállókat is a vakkantó elemes kiskutyák.

ez még az előtt van, hogy a méterescsillagszóró, meg a százéraszaloncukorakasztó.

de én nem tudtam, hogy annak is van szezonja, hogy megveszek három ilyet, de azt tudtam, hogy alkudni fogok. de azt se tudtam, hogy ez akkor lesz, amikor éppen  a pénzbedobós-kitekerős-gömbbenvalamiakármilesz szerkezethez mennénk, és mindháromnak van a kezében egy-egy százas. és már négyszer leesett, "ti keresitek meg, anyátok alig lát!". de körbeállják a cipősdoboztetőt, ugatnak benne a kiskutyák, és "anyaaaaa, még sohasem vettél!".

én nekem meg valahogy mindegy, mert korán van, de koromsötét, és ez az egész december olyan megmagyarázhatatlan. beszedem a langyos százasokat, alig akarják adni, pedig értik, hogy vagy-vagy, de már pont egymelegek a pénzzel, és alkudozom. "mindhárom a magáé, három kislány?, nekem is sokba van, de jolvan, vigyék!", és ugrál az én három elemes kiskutyám, az egyik vakkant is, a másik hízeleg, a harmadik csodálkozik, "de, anyaaaa, nem szoktál venni!", és a hízelgő magyarázza neki, "de értesd meg, most megveszi kedvességből!".

és elrakatom a szatyorba, azt mondom azért, hogy ne legyen koszos, de igazán azért, mert olyan kínos, és hazaugrálunk. megtervezik, hogy tudják majd azt játszani, van igazi kutyájuk, és beleszólok, "dehát nektek van igazi kutyátok", "de anyaaaaa!", mondják kórusban, és olyan boldogok.

vacsoraidőre kettő már nem működik a háromból, és nem is a legjobban lett ez elrendezve, mert pont azé nem maradt meg, aki legkevésbé bírja ezt, lesz egy nehéz esténk.

és itt van ennek a szezonja ezzel, hogy vágyak, és örömek, és csalódások, és minden jön-megy, nem kell nagyon hosszan megállni egyiknél sem. a december egy külön időszámítás, nincs ebben semmi magasztos, vásárikomédia. és az egyik tönkrement kiskutyás fürdés közben el is magyarázza, hogy az énekben az, hogy  "12 szép örzőangyal köti a bokrétát", azt jelenti, pelenkát kötnek a kisjézusnak.